Sziszó világa

Az elmúlt hetekben egy fordításhoz újraolvastam Nietzsche Zarathustráját, aztán szórakozásból Márai Föld, föld...! című önéletrajzi regényét, majd elolvastam Viktor Pelevin Generation P című kultregényét. Nietzsche, Márai és Pelevin: keresve sem találhatnánk három olyan írót, akiknek ennyire különböző az életművük, a kulturális-történelmi hátterük, a stílusuk, nyelvezetük, a jellemző műfajaik, a személyes sorsuk. Nem kerestem bennük a közöset, eszembe sem jutott az olvasásuk közben, hogy mit olvastam előzőleg, mégis: nem tudtam nem észrevenni a három műben a 19. századtól a 21. századig ívelő gondolatot a tömegkultúra kialakulásáról, uralomátvételéről, elfajzásáról és minden más kultúrát elpusztító hatásáról.

Így kezdi a sort Nietzsche a maga emelkedetten archaikus, profetikus stílusában a 19. századból: "Az olyan írásokat szeretem csak, melyeket vérével írt valaki. Írj vérrel, és megtudod, hogy szellem a vér... Hogy mindenki olvasni tanul: idővel nemcsak az írást, de a gondolkodást is megrontja."

Nietzschének helyesel Márai a 20. század közepéről a maga naplószerűen mozaikos, ugyanakkor esszéisztikus stílusában, egy 1947-es párizsi utazás tapasztalatait megörökítve: "A találkozás a Nyugati Könyvekkel!... - ez volt számomra az út igazi értelme. Otthon - a háború alatt, de a következő időkben is - a nyugati könyveket becses és ritka csempészárunak láttuk. Itt, Párizsban, két évvel azután, hogy a fegyverek elhallgattak, már teljes fordulatszámmal működtek a könyvnyomtató gépek. Áhítatosan álltam a régi könyvkereskedések kirakata előtt, türelmetlenül léptem be a párizsi könyvesboltokba. A pult mögött ott állott (a 20-as években Párizsban töltött évekből) ismerős könyvárus, a régi céhbeli, aki nemcsak árulta, hanem néha olvasta is a könyveket - és akadt közöttük, aki megismerte a hazatérő tékozló fiút, és leereszkedő barátságossággal üdvözölt. Amikor tanácsot kértem, hogy a hosszú szellemi rövidzárlat után hol kezdjem megint az ismerkedést a könyvekkel, egyik-másik vállvonogatva vallotta meg, hogy könyvek vannak, bőségesen, de valami baj van mostanság a könyvekkel. Túl sok a könyv, morogtak, szakszerű elégedetlenséggel. Amikor lapozni és válogatni kezdtem, megértettem ezt a mormogó panaszt. A szorgalmas lapozgatások közben erősödött a gyanú, hogy valami baj történt Nyugaton a könyvekkel. Látnivalóan más is történt, nemcsak az, hogy a háborús kényszerzubbonyból, merevgörcsös elzártságból, cenzúrából, nyersanyaghiányból felszabadult nyugati könyvkiadás ideges és kapzsi sietséggel, két marékkal dobott piacra mindent, ami végre szót kért - nem, a Könyvvel mint műfajjal történt valami. Mintha már nem is gondolatból, idegből, emlékből, álmodozásból, hanem ersatz-anyagból (pótlékból, pótanyagból) készülne a könyv - szellemi ersatz-termékek sokasodtak, púposodtak, gúlásodtak a kirakatokban. Nem ponyva volt ez, más volt, Ponyva mindig volt, de legalább őszintén az volt, ami, nem fedte el soha az Irodalom igazi arcát. Ez az ersatz-irodalom, ami most kiáradt, mint egy szellemi szökőár, elborított mindent, a lapok és folyóiratok kritikai rovatait is... A gyanakvás, hogy az emberek már nem a szépirodalomtól várják problémáikra a választ, atmoszferikusan terjengett a könyvesboltokban és a könyvtárakban. Még emlékeztem az ifjúság - a század és az én egyidejű, személyes ifjúságom - várakozó izgalmára, amikor már néhány évtizeddel elébb elterjedt az evangéliumi jó hír, hogy egy író munkaszobájában készül valahol egy nagy mű, egy nagy író, Angliában, Oroszországban, Franciaországban vagy Németországban dolgozik, betetőzi vagy befejezi életművét. És ez csakugyan "jó hír" volt, evangéliumi üzenet. Egy nemzedék még hitt az irodalomban, bízott abban, hogy a könyvek tudnak segíteni... A Könyv többé nem az a "hiteles hely", amelynek nemrégen még perdöntő szava és ereje volt. És ebben volt valami félelmetes... Az elkövetkező két évtized megmutatta, hogy ösztönösen gyanítottam a veszélyt: a Könyv - lényegében - megváltozott. Kórosan elszaporodtak a könyvek (mint az emberek, akik olvastak, és mint az írók, akik írtak), és a tömegkönyv a tömegember számára már csak segédeszköz volt, mint a vitaminok vagy a rádió vagy a gépkocsi... Megmásult az emberek számára az olvasás liturgiája... A betűcivilizációt felváltotta az ábracivilizáció. És az ábrát nem kell megérteni, elég nézni - tátott szájjal, szellemi erőfeszítés nélkül... A szorongás nem múlt, az aggodalom, ami arról beszélt, hogy a Könyv alkati valóságában megváltozott: nem Üzenet többé, csak közlési médium és árucikk. Gyanakodni kezdtem, hogy nem találom meg Nyugaton azt, amiért jöttem, és talán nem is lesz hiábavaló, ha visszamegyek oda, ahol még hisznek a Könyvben."

Márai szorongásait osztva és a végletekig fokozva a gondolatívet folytatja a maga apokaliptikusan posztmondern nyelvén Pelevin a 21. század elejéről, amikor már Keleten sem hisznek a könyvben, de már a filmben sem, és a könyv/film már csak nem is segédeszköz, mint a vitamin, már csak nem is egyenértékű az árucikkekkel, a különböző vitaminokkal és üdítőitalokkal - hanem egyre közelebb áll ahhoz, hogy pusztán a vitamin (vagy Coca-Cola) reklámhordozója legyen, semmi más: "A százdolláros bankjegyek kötegeivel tömött fekete táska mára a legfontosabb kulturális szimbólummá, könyvek és filmek központi elemévé vált; az életben való mozgási pályája pedig a legfőbb témává. Ennek a fekete táskának a műalkotásban való jelenléte generálja a filmvásznon vagy a könyvben történő dolgok iránti emocionális érdeklődést. Jegyezzük meg, hogy bizonyos esetekben a táska nincs közvetlenül jelen; ilyen esetekben a funkcióját vagy azoknak az úgynevezett sztároknak a részvétele veszi át, akikről közismert, hogy otthon megvan nekik ez a pénzzel tömött táska, vagy pedig a film költségvetésével vagy jegybevételével kapcsolatos tolakodó információ. A jövőben egyetlen művészeti alkotás sem fog e táska nélkül létrejönni, és nincsenek már messze azok a filmek és könyvek, amelyek legfőbb tartalma a Coca-Cola leplezett dicsőítése és a Pepsi elleni támadás - vagy fordítva - lesz."

A három felelő leül, mindháromnak csillagos ötös. Pelevin - elemeiben fantasztikus, lényegében nagyon is reális - látomásában (olvassátok el, ha még nem tettétek) beteljesült a Nietzsche-jóslat. A könyv, ami test volt a testünkből és vér a vérünkből, a test-vérünk volt, majd gondolattá, ideggé, emlékké és álmodozássá szelídült, mára árucikké romlott, és csak csendesen remélhetjük, hogy nem lesz belőle végképp csak reklám.

Eszembe jutott ez a pár hónappal ezelőtt megesett kedves kis történet, gyorsan leírom, ne vesszen feledésbe.

Megyek az utcán, és váratlanul elém toppan egy barátnőm.

- (lelkesen) Sziszó! Szia! Éppen rád gondoltam! Éppen veled beszélgettem gondolatban!

- (lelkesen) És mit mondtam? Jófej voltam? És éppen velem beszélgettél? Tényleg?

- (szemrehányóan, kicsit mérgesen, megtörve a szirupos hangulatot) Kénytelen voltam! Olyasmiről volt szó, amit csak te értesz, ezért csak veled tudtam megbeszélni.

Apu kicsit morgós típus. Elmentünk kirándulni négyesben, apu nem jött. Anyu békésen ücsörög a kocsiban hátul, majd megszólal: - Én már annak is örülök, hogy ülök egy kocsiban, és nem morog senki.

Kimentünk csillaghullást nézni augusztusban. Állunk a csillagos ég alatt, meredten bámulunk felfelé már egy jó ideje. Anyu megszólal: - Kicsit megszédültem. És még az is lehet, hogy úgy áll a Föld, hogy most pont fejjel lefelé lógunk.

Szekszárdi gyűjtés: rövidital = aprószesz.

Mondatba foglalva: "Na, igyunk még a finom boraimból, vagy kezdjük el keményen aprószeszezni?"

Bearanyozta a mai napomat barátnőm elgondolkodó arccal előadott monológja:

- Ha a szerelem véget ér, akkor viszont ott van a nagy csapda, mert... Á, mindegy, ez túl hosszú - legyint.

Még elgondolkodóbb arccal mered maga elé a levegőbe:

- Na jó, megpróbálom röviden elmondani...

Ezen a ponton fejét lehajtja a két tenyerébe, mint aki erőt gyűjt, és összeszedi a gondolatait. Majd felnéz rám, és ez szökken ki foga kerítésén:

- Szóval beszorultam a vécébe...

Csak 10-20 perccel később tudtam elkezdeni faggatni, hogy hogy is függ össze a véget érő szerelem csapdája a vécébe szorulással, mert addig gurultam a nevetéstől.

Egy kisebb és két nagyobb lányka a Hajós Alfréd öltözőjében. Nagyon lassan készülődtem, hogy minél többet halljak a beszélgetésükből.

Nagy 1: Ti hisztek a Jézuskában?

Nagy 2 és Kicsi elsunnyogják a választ. A hebegő-habogó, határozatlan szavakból érezhető, hogy hisznek, de úgy gondolják, hogy kicsit ciki ezt már bevallani az ő korukban. Valahol egy nagyon keskeny határvonalon egyensúlyoznak a hit és a nemhit között, mondhatni pengeélen táncolnak, hisznek, hisznek, de már hallottak a másik verzióról is, és kicsit meg is inogtak. Érdekes a kérdésfelvetés olyan szempontból is, hogy nekik ez a kérdés tulajdonképpen azt jelenti: "Hisztek-e abban, hogy karácsonykor a Jézuska hozza az ajándékot?", nem pedig azt, mint egy "felnőttnek", hogy "hisztek-e a Jézuska létezésében?".

Nagy 1 a Kicsihez fordulva: Te hányadikos is vagy?

Kicsi: Negyedikes.

Nagy 1: Akkor neked még nem mondom el.

Kicsi és Nagy 2 egyszerre, hangosan, rémülten, csupakérdőjel-arccal: MIT???

Nagy 1 és Nagy 2 összesúgnak, egyeztetik a diplomatikus választ.(Ez is érdekes, hogy egy pillanat alatt hogy átalakulnak a frontvonalak. Nagy 2 eddig a Kicsivel volt egy csapatban, együtt alkották a "hiszünk a Jézuskában, de nem merjük egyértelműen kimondani" csoportot. De amikor Nagy 1-nek szüksége van egy szövetséges tanácsadóra annak megvitatására, mit mondjanak a Kicsinek, akkor Nagy 2 egy pillanat alatt átkerül a másik csapatba.) Egyeztetik, hogy mi lenne az a válasz, amivel nem taposnak túl nagyot a Kicsi kicsi lelkébe, de amiről az okos Kicsi elhiszi, hogy nem csak azért mondják éppen ezt, hogy ne tapossanak túl nagyot az ő kicsi lelkébe.

Végül Nagy 1 a Kicsinek: Azt, hogy nem a Jézuska díszíti fel a karácsonyfát.

Kicsi 1 megnyugodva és felvilágosultsága újonnan szerzett boldog tudatában kicsit fensőbbségesen: Ja, azt tudom. Anyukámmal szoktuk feldíszíteni.

Nagy 2: Én úgy hiszek a Jézuskában, hogy tudom,  hogy anyukám veszi az ajándékot, de a Jézuska meg szerintem segít neki.

Erre a Kicsi is felbátorodik.

Kicsi 1: Amúgy meg ha nem lenne Jézuska, akkor hogy lenne az, hogy kijövünk a szobából, átmegyünk a konyhába, és amikor öt perc múlva visszamegyünk a szobába, már ott vannak az ajándékok a fa alatt, pedig közben senki nem ment vissza a szobába? 

A Kicsi lelkesen hadarva még egyszer elismétli a furfangos bizonyítást, amelyet Aquinói Szent Tamás is megirigyelne, és kis gondolkodás után bizonyára fel is venne hatodik istenérvnek. De a hetedik, mindent elsöprő, minden kétséget felszámoló és még a Nagy 1-et is meggyőző istenérvet a végére tartogatta a Kicsi. Egyszer csak előkapja a táskájából a telefonját, és lelkesen felkiált, annak a diadalnak a biztos tudatában, hogy ő még a nagyoknak is tud újdonságot mondani:

Kicsi: Tudtátok, hogy a Jézuskának van e-mail-címe? Írtam neki, és válaszolt!

Mindhárman rávetik magukat a telefonra, és megnézik a Kicsi Jézuskával folytatott levelezését.

Nagy 2 úgy érzi, most már nem ciki bevallani, hogy hisz a Jézuskában, mert a Kicsi két jézuskaérve Nagy 1-et is meggyőzni látszottak.

Nagy 2: Én karácsonykor este mindig kiteszek az asztalra tejet meg csokis kekszet, és reggelre a tej meg van ivv... (itt egy kicsit habozik, hogy hogy is kell ezt helyesen mondani) ... szóval reggelre mindig elfogy valamennyi a tejből és a csokis kekszből is.

A közben megérkezett Közepes Vagány Cinikus (KVC) csaj erre:

KVC: Ja, persze apukád megeszi reggelre!

Hiába, ő nem hallotta a Kicsi jézuskaérveit, így kénytelen a hitetlenség setét mezején kóborolva várni a karácsonyt.

1. Király fürdőben a kabinos bácsi, amikor bemegyek öltözni: Ha elakad valahol, csak szóljon!

2.

Nem tudunk kijutni a fürdőből, mert elromlott a kiengedő automata. Kriszta és Kati átmászik felette, én még ott toporgok az automata benti részén az átmászásra készülve, amikor odapattan egy ideges masszőr néni.

Masszőr néni: Ugye nem bújtak át alatta?

Kriszta: Nem.

Masszőr néni: Akkor jó. Mert bennünket ezzel elszámoltatnak.

Kriszta: Átmásztunk felette.

Masszőr nő: Jaj, tényleg? Jaj, az nem jó. Minket ezért megbüntetnek. Hívom a főnököt, hogy szereljék meg.

Hív is két embert, de nem tudják megszerelni. Mi már nagyon sietnénk, kezdünk idegesek lenni. Végül én is átugrom az automata felett.

Erre az egyik "szerelő főnök" Kati kezébe nyom három cukorkát a következő kommenttel: Tessék, hölgyeim, egy kis nyugtató!

3.

Egy fürdővendég a kabinosnak (hogy nyissa ki a 14-es kabint): Én vagyok a tizennégyes.

Kabinos: Én is voltam 14, de nem kérkedek vele… Jah, hogy az Öné a tizennégyes kabin!

Én: Én is voltam 14. Pont két éve.

Kabinos: Áh, akkor maga olyan 16 éves, még a mamád is édes típus.

Apuka 4 év körüli szöszke és 14 év körüli, barna, hosszú hajú, kiskamasz-kisrocker fiával a Margitszigeten.

Apuka: Nézzétek, zenél a szökőkút!

Kiskamasz megvetően: Sokra megyek vele.

Kisfiú lelkesen: Menjünk a zenélő szökőkúthoz!

A "gombászik" és "gombázik" igék első ránézésre azonos jelentésű alakváltozatoknak tűnnek, de második ránézésre rájöhetünk, hogy jelentés-elkülönülés történt: az egyik alak jelentése módosult, és elvált a másik alak jelentésétől. Így most jelen pillanatban - az én nyelvérzékem szerint legalábbis - az az állás, hogy mindkettő jelenti az erdei gombaszedést, de csak a második jelenti a drogozást.

És hogy ez mikor jutott eszembe? Nem gombázás közben. Nem is gombászás közben. Hanem amikor ezt a mondatot fordítottam németről magyarra, és végül a békesség kedvéért az első változat mellett döntöttem:

"A gombászni szerető németek sok különböző gomba nevét ismerik, míg egy átlagos német csak három vagy négy gombanevet ismer."

"A gombázni szerető németek sok különböző gomba nevét ismerik, míg egy átlagos német csak három vagy négy gombanevet ismer."

Anyu a telefonba:

- Na, most közben kimegyek cigizni... Most apád is utánam jött, hogy szokás szerint elkunyerálja az utolsó slukkokat. Oda is adom neki, neki is szűküljenek az erei, ne csak nekem.

A szaunában egy nő beszélgetést kezdeményez egy férfival arról, hogy szörnyűűűű, hogy a magyarok nem beszélgetnek egymással a szaunában. Az nem tűnik fel neki, hogy éppen most is beszélget, és rögtön megértő, kedves beszélgetőpartnert is talált az idegen férfi személyében. Bőszen helyeselnek egymásnak, hogy borzaaaalom, szörnyűűű és retteneeeet, hogy a magyarok nem, nem és nem, bezzeg Kaliforniában, az ottani szaunákban aztán mindenki megkérdezi, hogy "how are you"! Ott aztán kedvesek, mindenki beszélget mindenkivel. Kicsit fontolgatom, hogy közbeszóljak, hogy 

a, Mitől is lennénk olyanok, mint a kaliforniaiak, az izlandiak, a brazilok vagy a svájciak? És miért is kellene olyannak lennünk? És természetesen fordítva is, bár ez így ritkábban szokott felmerülni: miért is lennének ők olyanok, mint mi?

b, Nem tűnik fel, hogy most is beszélgetnek?

c, Az ebben a szaunában elhangzott vicces és érdekes beszélgetésekkel már oldalakat teleírtam a blogomon (ajánlom figyelmükbe...  hátha tanulnak belőle valamit, és legközelebb ők is érdekeset meg vicceset mondanak, nem ezt a közhelyes károgást).

d, Valakinek meg pont az nem tetszik, hogy mindenki folyton pofázik a szaunában  - a múltkor valaki kérte, hogy halkabban, halkabban, mert relaxálni akar.

De persze nem szólok semmit. Látszik, hogy a szörnyülködő, Kalifornia-imádó, újsütetű beszélgetőpárnak megvan  a koncepciója, és nem szeretik, ha valaki belezavar olyasmivel, hogy márpedig rengeteget szoktak itt beszélgetni az emberek, és ezt még dokumentációval is bizonyítani tudja.

Jól is teszem, hogy nem szólok közbe, mert a koncepció mentén arra halad tovább a beszélgetés (mint ahogy ez előre megjósolható volt, ez szokott a károgó közhelytár második számú témája lenni a kánon szerint), hogy szörnyűűű, hogy a magyarok nem kérnek elnézést egymástól, ha véletlenül nekimennek egymásnak, vagy egymás lábára lépnek. És annyira az igazság győzelmének érzem, hogy ezzel párhuzamosan fél méterrel arrébb egy bácsi és egy néni véletlenül egymásnak megy, és háromszor kérnek elnézést mind a ketten, és mind a ketten erősködnek, hogy nem, nem maga volt a hibás, én vagyok a béna, én nem figyeltem, jaj, ne haragudjon (mindezt magyarul, nem kaliforniaiul, ez talán elégséges bizonyíték arra, hogy nem kaliforniaiak).

A károgó párosnak ebből mi sem tűnik fel, csak mantrázzák, kereplőzik, hogy jaj, a magyarok, a magyarok, a magyarok szörnyűek.

Figyeljétek meg, hogy az ilyen beszélgetésekre jellemző, hogy mindig "a magyarok"-ról van szó, soha nem "mi, magyarok"-ról: a beszélgetők magukat felmentik, rájuk persze nem vonatkozik, hogy nem szeretnek beszélgetni, vagy hogy nem szoktak elnézést kérni. 

Eszed tokját eszel! Eszed tokját eszed!

Ugyanaz a mondat, csak egy betű a különbség. És (és-sel nem kezdünk mondatot... közkedvelt nyelvi tévhit...) az egy betű különbség sem két teljesen különböző jelentésű szót ad (mint pl.: mar-far, szék-szép), csupán ugyanannak az igének az egyes szám második személyű alanyi és tárgyas ragozását különíti el. Mégis mekkora különbség a két mondat jelentésében!

Eszed tokját eszel! = Dehogy eszel!

Eszed tokját eszed! = Az eszet tokját eszed meg.

Mellesleg még az azonosalakúság fogalmát is tanítani lehet a második mondat két teljesen különböző jelentésű, de teljesen azonos alakú "eszed"-jével.

A nyelv csodálatos logikátlansága: az egy betűben eltérő "(te) eszed" és "(te) eszel" jelentése sokkal közelebb áll egymáshoz, mint az egy betűben sem eltérő két "eszed" a második mondatból. Ugyanakkor a két mondat jelentése sokkal távolabb áll egymástól, mint a "(te) eszed" és "(te) eszel" jelentése, holott a két mondat között ez az egyetlen különbség. Tehát kétszer kettő néha öt.

Király fürdőben nem a szokásos, hanem egy másik vidám kabinos: Nézzen magának egy szép, tengerre nyíló kabint ebben a sorban!  

Kabinosok és masszőrök beszélgetése:

-  Úgy kellene, hogy itt lenne egy "Bejárat" tábla, ott pedig egy „Kijárat” tábla.

-  Erzsike, maga csak ne csináljon forradalmat!

A Bem rakparton sétálok, amikor egy nagy durranást hallok a hátam mögül, messzebbről. Mivel lendületben vagyok, nem állok meg, sétálok tovább lendületesen, nem nagyon foglalkozom vele, mi volt ez. A következő másodpercben meglátok két rendőrt, akik a rakparton ácsorognak. Az egyik:

- Ez a világ legmázlistább embere, basszus! Most akartam odamenni, lemeszelni, jól megbüntetni, erre olyan mázlista, hogy pont most kapott durrdefektet! 

Pár hónapja a Jászai Mari téri főzelékezőben. Kora este, zárás előtt nem sokkal. A kiszolgáló néni olyan "nagyon fáradtan nagyon nevetek és viccelek mindenen" hangulatban ontja a hülyeségeket magából, és közben időről-időre elnézést kér emiatt. Én mondom neki, hogy szerintem, ha így körülnézek, meg hátranézek a sorban, mindenki remekül szórakozik. Erre megnyugszik, és szórja tovább a fáradt poénokat. Közben az előttem álló fiatalembert szolgálja ki. Felsorolja, miből van még, és miből hány adag van még. A fiatalember meg minden egyes fogásnál hátrafordul, és megkérdezi tőlem, hogy nem pont azt akartam-e én is kérni, mert nem akarja előlem elvinni. Például:

Néni: Van még három túrógombóc. Az egyik itt a pulton ez a bemutató darab.

Srác: Kérek kettőt.

Én: Túrógombóc! Azt én is kérek majd.

Srác: Akkor én csak egyet kérjek? Te kettőt akarsz?

Én: Nem, nekem egy bőven elég.

Srác: Biztos?

Én: Biztos, köszi. 

Néni odaad neki két túrógombócot, marad a pulton a bemutató darab. A fiatalember még ezt is megérdeklődi, hogy:"De a bemutató darabnak, ugye, nincs semmi baja?”Szóval enyém lett a bemutató darab túrógombóc, és tényleg nem volt semmi baja. Ja, és nem a főzelékfalodások bíztak meg, hogy reklámozzam őket. 

Erről a régi főzelékfalodásról még eszembe jutott a tegnapi kedves asszony a postáról. Együtt mentünk a Mammutban a liften fel a harmadikra, közben dumáltunk, aztán kiderült, hogy mindketten a postára tartunk. Amikor odaértünk a sorszámosztó automatához, egymást löködtük előre: nem húzzon csak Ön először sorszámot, nem, nem, menjen csak Ön! Végső érvnek ezt szánta (nem igazán értem, miért): "Én úgyis olyan közel lakom." Mondtam neki, hogy én is marha közel lakom. Ezzel meggyőztem, és végül hajlandó volt előttem sorszámot húzni. Levonom a tanulságot, és tanúságot teszek amellett, hogy kedvesnek lenni jó, kedveseim. Legyetek kedvesek kedvesek lenni!

Fiú és lány az éjszakai villamoson újév hajnalán. Gondolom, nemrég jöttek össze, és a fiú a lány kedvéért kivételesen nem itta magát mattrészegre.

Fiú: Drágám, évek óta ez az első karácsonyom, hogy úgy megyek haza, hogy még tudok beszélni.

Lány: Drágám, karácsonyod?

Fiú: Ja... Visszaszívom. Mégsem tudok beszélni.

Ismét elszórakoztatott a Király fürdőben az a hölgy, akinek februárban már az unokájáról is megtudtam ezt-azt hallgatózás keretében: http://sziszovilaga.blog.hu/2013/02/09/kiralyfurdosztorik

Az unokán kívül a másik kedvenc témája már akkor is az volt, hogy a Király fürdőben a legjobb a vízminőség az összes fürdő közül, mert a többi fürdőben vegyszerezik, itt meg nem. Ezt hosszan és szenvedélyesen fejtegette a barátnőjének, ill. boldog-boldogtalannak. Most is ezzel a témával talált meg, ehhez hozzávette még az egyes fürdők éves bérletei rentábilisságának összevetését mint másik főtémát. Ismét nagyon szenvedélyesen, hatalmas beleéléssel fejtegette ezt a két fürdős témát - több felvonásban, hol a hőlégkamrában, hol a hideg medencében, hol a meleg medencében, ahol épp összefutottunk. (A hideg medencében a bemutatkozást is megejtette: Én amúgy Évi néni vagyok, 62 éves, és remélem, nem baj, hogy tegezlek.) De azt azért nem hittem, hogy a szenvedélyesség odáig fog fajulni, hogy a zuhany alatt játszódó negyedik felvonásban erre a kijelentésre ragadtatja magát - szó nélkül zuhanyzunk, majd odafordul hozzám, és összefoglalandó az előző felvonásokat csak ennyit mond:

- Én a Király fürdőbe vagyok szerelmes.

"Húsz éve, hogy elhunyt a néhai miniszterelnök."

Nem szerette a miniszterelnököt? Önnek nem elég az, hogy egyszer meghalt? Most egy nyelvficammal duplán meghalaszthatja! Ingyen nyelvficamok a médiából! Bármikor, bárkinek, gombnyomásra.

Ugyanabban a Margit körúti éjjel-nappaliban, ahol Tibikémmel is találkoztam (http://sziszovilaga.blog.hu/2013/01/01/tibikem_az_ejjel-nappaliban), pár hete a kasszás fiú feldobta egy kicsit a szürke, ólmos vasárnapomat.

Két kassza van, az egyiknél bankkártyával is lehet fizetni, a másiknál nem. A bankkártyás kasszánál középkorú hölgy, a bankkártyátlannál fiatalember dolgozott épp aznap. 

Kasszás fiú: Készpénzes fizetés lesz?

Én: Nem, kártyás.

Kasszás fiú: Akkor a hölgynél kellene fizetni. (Majd a kasszás hölgy felé fordulva): Á, pedig ezt a szép szőke lányt én akartam ütni.

Én: Ütni? Engem?

Kasszás fiú: Nem úgy!

Kasszás hölgy: Nem akarom elvenni az örömödet, Karcsikám. Gyere, átadom neked a kasszámat.

A fiú át is pattant a másik kasszába, hogy kolléganője engedélyével üssön engem. Mosolyogva mentem haza.

Tömött villamoson fiatalember beszél a telefonba:

- Azóta mindenkinek ezt mutogatom. Nagyon jó, tényleg, zseniális. Mindenkinek ezt mutogatom.

Ezen a ponton azt hittem, rátalált valami nagyon jó filmre vagy zenére.

- Ja, de ő csinált fotókat? Hát igen, az más, ha nem csinált. Én csináltam fotókat.

Itt arra tippeltem, hogy valami utazásról vagy gyerekkori nosztalgiázásról van szó.

- Én csináltam fotókat magamról, és úgy teljesen más. Úgy látja az ember a változást. És az benne a jó, hogy miután megittad az utolsó adagot, szóval 60 nap után sem ér véget a hatás, hanem folytatódik tovább. Mert addigra már úgy átalakul az anyagcseréd meg minden, hogy nem hízol vissza. És ez tényleg mindenkinél működik. Valakinél persze később indul be a fogyás, ez sok mindentől függ. De nekem amúgy is nagyon jó az anyagcserém, szóval nálam hamar beindult.

Merje valaki azt mondani, hogy az emberek  zárkózottak!

Tíz éves kislányok beszélgetnek az uszoda öltözőjében:

- Én egyetlenegy dolgot nem értek a fiúkban. Hogy tudnak olyan gyorsan átöltözni?

Majdnem odaszóltam neki, hogy kisszívem, ez még csak a kezdet, később rengeteg dolgot nem fogsz érteni a fiúkkal kapcsolatban.

Későbbi foszlány, amit elkaptam:

- Szerintem csak elment a vásárra, és ott vette az ajándékokat, aztán meg beöltözött, és elhozta az iskolába. Annyira látszott, hogy nem igazi a szakálla.

- Igen, szerintem nálunk is ez van. Szerintem valamelyik tanár öltözik be.

 Kivételesen betértem a Frankel Leó utcai kisboltba, ahova egyébként nem nagyon szoktam járni. Lehet, hogy ezentúl néha szándékosan arra fordulok, mert jó volt a hangulat. A huszonéves boltos csaj épp egy létrán állva válogatta a vécépapírokat egy kedves hetvenes öregúrnak, közben folyamatosan beszélt hozzá, és minden ötödik szava a győzőbácsiígy-győzőbácsiúgy volt.

-          De van nem illatosított, hanem sima is, Győző bácsi. Azt sem kéri?

-          Á, nem, köszönöm. Van nekem még otthon. Abból a kekszből nincs már, amiből a múltkor vittem?

-          Az most nincs, de majd lesz. De vannak most ilyen sütemények, Győző bácsi. Vigyen ebből, nagyon finom, Győző bácsi. Ezt szépen felszeleteli, és kész.

-          A mikróban?

-          Nem, nem, Győző bácsi. Csak egy tányérra teszi, és felszeleteli.

-          Jól van, csak vicceltem. És hányra jöttél ma dolgozni?

-          Hatra.

-          Én meg kilenckor keltem.

-          Jaj, Győző bácsi, addigra én már háromszor elfáradtam. 

(Bölcsen hallgattam arról, hogy a szokásosnál 1-2 órával később, azaz délben keltem.)

-          És hány éves vagy?

-          Azt nem mondom meg, Győző bácsi.

-          Na jó, mindenesetre nálam biztos fiatalabb. 

Ezen nagyon kellett nevetnem, így Győző bácsi engem is bevett a társalgásba.

Győző bácsi: Van ott egy étterem a Lánchíd budai hídfőnél. Nem ismeritek? Kajálda. Ez a neve.

Boltos csaj: Biztos nem ez a neve. Biztos van valami rendes neve.

Győző bácsi hosszasan elmagyarázza, hogy pontosan hol van, és hogy tényleg Kajálda a neve.

Én: Én hiszek Győző bácsinak.

Boltos csaj: Én is, csak szeretem cukkolni. Olyan aranyos, amikor magyarázkodik.

Győző bácsi: És ott mellette az egyik házban lakik az az Rtl-es bonviván. Nem jut eszembe a neve. Aki abban az első magyar szappanoperában is játszott.

én. A Szomszédokban?

Győző bácsi: Igen.

Én: Hát, nem tudom, ki az a bonviván a Szomszédokból. Hány éves?

Győző bácsi: Hát, mint te. Olyan harminc.

(Én magamban: Szeretlek, Győző bácsi!)

Én: Na, majd elsétálok arra, megnézem ezt a Kajáldát, meg felcsöngetek a bonvivánhoz, akinek nem jut eszembe a neve.

Győző bácsi: Azt a rendőrt játszotta a Szomszédokban. Én egyébként Győző bácsi vagyok.

én: Én meg Szilvi.

Győző bácsi: Szervusz, Szilvike. (És kezet csókolt, mint előtte a csajnak is, miközben az még a létrán állt.) Egyébként a Kajáldában mindig nagyon sokan vannak. Szerintem azért, mert ott lakik az a bonviván.

én: Haha, hát nem hiszem, hogy pont azért. Biztos jó a konyha. Na, én most megyek.

Győző bácsi: Jó legyél, Szilvike!

én: Rendben, jó leszek. Akkor mégsem csöngetek fel ahhoz a bonvivánhoz.

Tizennégy év körüli fiúk rollereznek a Margitszigeten. Az egyik lehagyja a csapatot, akik méltatlankodva kiabálnak utána, hogy várja már meg őket. Amikor utolérik, a következő párbeszédfoszlányt kapom el:

- Ha legközelebb nem vársz meg, azontúl Gebének fogunk hívni.

- Mi?

- Gebének fogunk hívni. Az egy állat.

Tömör, de velős példa arra, mennyire össze vagyunk zavarodva manapság azzal kapcsolatban is, kit kellene magázni, kit tegezni. Huszonéves csemegepultos lány:

- Önnek adhatok valamit? Vagy már kapod?

A jó hír az, hogy akkor váltott át tegezésre, amikor rám nézett. 

Apu szülinapi meglepetésként felszerelt nekem egy fogast/akasztót. (Klasszikus szüleim: képesek buszon a fúrót felcipelni Veszprémből. Állatiak.) Nem mondható éppen ezermesternek, vagy maximum Mekk Elek-i értelemben, így eleinte nem sikerült megfelelően rögzítenie. Aztán végül csak sikerült, tényleg stabil lett. Apu így öntötte szavakba a sikerélmény fölött érzett örömét, illetve így adta tudtomra, hogy kellőképpen stabil a fogas:

- Na, erre akár fel is kötheted magad!

Boldog születésnapot!

Én hosszasan és a nap folyamán többször is nagyon nevettem ezen. Apu meg morgolódott, és nem értette, hogy ez mi a franctól olyan vicces szerintem.

A végére odatett még egy poént. A szerelés sikeres befejezte után fél órával:

- Na, nem nekem való ez. Az egyik csavar itt van, a cipőmben, most találtam meg.