A szaunában egy nő beszélgetést kezdeményez egy férfival arról, hogy szörnyűűűű, hogy a magyarok nem beszélgetnek egymással a szaunában. Az nem tűnik fel neki, hogy éppen most is beszélget, és rögtön megértő, kedves beszélgetőpartnert is talált az idegen férfi személyében. Bőszen helyeselnek egymásnak, hogy borzaaaalom, szörnyűűű és retteneeeet, hogy a magyarok nem, nem és nem, bezzeg Kaliforniában, az ottani szaunákban aztán mindenki megkérdezi, hogy "how are you"! Ott aztán kedvesek, mindenki beszélget mindenkivel. Kicsit fontolgatom, hogy közbeszóljak, hogy
a, Mitől is lennénk olyanok, mint a kaliforniaiak, az izlandiak, a brazilok vagy a svájciak? És miért is kellene olyannak lennünk? És természetesen fordítva is, bár ez így ritkábban szokott felmerülni: miért is lennének ők olyanok, mint mi?
b, Nem tűnik fel, hogy most is beszélgetnek?
c, Az ebben a szaunában elhangzott vicces és érdekes beszélgetésekkel már oldalakat teleírtam a blogomon (ajánlom figyelmükbe... hátha tanulnak belőle valamit, és legközelebb ők is érdekeset meg vicceset mondanak, nem ezt a közhelyes károgást).
d, Valakinek meg pont az nem tetszik, hogy mindenki folyton pofázik a szaunában - a múltkor valaki kérte, hogy halkabban, halkabban, mert relaxálni akar.
De persze nem szólok semmit. Látszik, hogy a szörnyülködő, Kalifornia-imádó, újsütetű beszélgetőpárnak megvan a koncepciója, és nem szeretik, ha valaki belezavar olyasmivel, hogy márpedig rengeteget szoktak itt beszélgetni az emberek, és ezt még dokumentációval is bizonyítani tudja.
Jól is teszem, hogy nem szólok közbe, mert a koncepció mentén arra halad tovább a beszélgetés (mint ahogy ez előre megjósolható volt, ez szokott a károgó közhelytár második számú témája lenni a kánon szerint), hogy szörnyűűű, hogy a magyarok nem kérnek elnézést egymástól, ha véletlenül nekimennek egymásnak, vagy egymás lábára lépnek. És annyira az igazság győzelmének érzem, hogy ezzel párhuzamosan fél méterrel arrébb egy bácsi és egy néni véletlenül egymásnak megy, és háromszor kérnek elnézést mind a ketten, és mind a ketten erősködnek, hogy nem, nem maga volt a hibás, én vagyok a béna, én nem figyeltem, jaj, ne haragudjon (mindezt magyarul, nem kaliforniaiul, ez talán elégséges bizonyíték arra, hogy nem kaliforniaiak).
A károgó párosnak ebből mi sem tűnik fel, csak mantrázzák, kereplőzik, hogy jaj, a magyarok, a magyarok, a magyarok szörnyűek.
Figyeljétek meg, hogy az ilyen beszélgetésekre jellemző, hogy mindig "a magyarok"-ról van szó, soha nem "mi, magyarok"-ról: a beszélgetők magukat felmentik, rájuk persze nem vonatkozik, hogy nem szeretnek beszélgetni, vagy hogy nem szoktak elnézést kérni.
