Sziszó világa

Bem utca, Földvári cukrászda. Először mi keltünk feltűnést a következő párbeszédünkkel, amit nagy röhögések közepette adunk elő - remélem, a sorban mögöttünk álló nyugdíjasok és a szintén idősebb cukrászdás hölgy is jól szórakoznak:

- Hallom, hogy megbeszéltétek a Rékával, hogy a stresszmentes életmódom miatt én fogok a legtovább élni a bandából.

- Aha. És tetszik neked ez az elképzelés?

- Hát, attól függ. Mert ha mondjuk te leszel az utolsó előtti, aki elhalálozik, és én csak 2 hónappal éllek túl, de nekem kell eltemetnem téged annak minden gondjával és költségével... Hát, akkor nem tetszik. De ha ugyanez a helyzet azzal a különbséggel, hogy 10 évvel éllek túl, akkor meg tetszik.

- De miért gondolod, hogy neked kell intézned a temetésemet?

- Hát, ha nem lesz se kutyád, se macskád, márpedig most nagyon így tűnik, akkor ki más temetne el?

Közben kikérjük a gesztenyepüréket, és ekkor berobban egy kedves idős bácsi a cukrászdába, hogy kezében egy Reál üzletláncos szórólapot lóbálva körkérdést intézzen a sorban álló édesszájúakhoz:

- Elnézést, nem tudják véletlenül, hol van itt a közelben ilyen Reál üzlet? Minden rajta van ezen a szórólapon, csak az üzlet címe nincs.

Mindenkinek van valami tippje, de egy másik sorbanálló aztán mindig megmondja, hogy áh, az nem Reál, hanem CBA... Áh, ez sem Reál, hanem Manna ABC... A bácsi egy idő után:

- Hát, köszönöm, és elnézést. Pedig még a reklámdal is benne van a fülemben. 

És ezen a ponton el is énekli: 

- Gondolkozzon reálisan, Reááál!

Mindenki nagyon nevet, a zenebohóc szerepében tetszelgő bácsi pedig előadóművészetének sikere láttán a kért információ hiányában is elégedetten távozik.

Anyu: Olyan fáradt vagyok, ha egész nap nem csinálok semmit. De olyan lusta vagyok, és ebben a rossz időben nincs kedvem a házból kilépni se. Tegnap végül nem is mentem ki egész nap, és ez nem jó, csak fáradtabb leszek tőle, meg fáj a hátam. Mondtam is apádnak, hogy ne engedje, hogy ne menjek ki a házból egész nap. Mondta, hogy jó, akkor menjek el vele szerdán Budapestre. Már korábban is ezzel nyúzott. Mondtam neki, hogy dehogy megyek. 

Kedves rokonom: Megnyitottuk az új üzletünket Ausztriában. Na, most az ausztriai üzletben pontgyűjtő füzet helyett az lesz, hogy minden vásárlás után adunk egy-egy kártyát, amiken az aradi tizenhárom közül lesz egy-egy, véletlenszerűen. Akinek sikerül összegyűjtenie mind a tizenhármat, az a következő vásárláskor 13% kedvezményt kap.

én: Tegyetek ki itt a Népstadionnál, aztán hazamegyek metróval.

Dia: Itt ráadásul már az új Siemens metró van, azzal én tökre szeretek utazni.

Cius: Azért mielőtt felültök arra a metróra, jusson eszetekbe, hogy én láttam annak a Siemens gépkönyvnek a magyar fordítását, aminek alapján az egész rendszert üzemeltetik... Az a része, amit én fordítottam, az még nagyjából értelmes, de a többi... Hát... Én nem ülnék fel nyugodt szívvel arra a metróra.

Előzményként tudni kell, hogy anyunak az utóbbi pár évben mániája volt, hogy fürdőköpenyt/házipongyolát akar venni nekem ajándékba, vagy rá akar beszélni, hogy vegyünk olyat nekem mindenképpen, mert az mennyire jó, fürdés után abba belebújni. Én ellenálltam, nem éreztem, hogy pont egy pihe-puha pongyola  hiányozna az életemből. Egyszer még karácsonyra is vett nekem egyet, aztán másnap mentünk, és visszacseréltük egy jó kis pizsamára. 

Tegnap este:

- Na, Szilvikém, kimegyünk még elszívni egy cigit?

- Menjünk.

- Hideg van, én felvettem ezt a jó kis köpenyemet. Neked is hozok egy ilyen köpenyt.

- Én kabátot veszek.

- De nézd meg, milyen jó ez a köpeny, hosszabb, mint a kabátod, lent is melegít.

- Mami, én akkor is kabátot veszek.

- Én úgy szeretném, ha köpenyben lennél! Az olyan megnyugtató lenne.

A hetvenes évek magyar gyerekfilmjeit idéző, friss osztrák gyerekfilm megtekintése után állunk az Örökmozgó mozi szűk folyosóján, a tolmácsfülke előtt társalgunk. Mögöttünk haladnak el a filmről kiözönlő tömegek. Egyszer csak érzem, hoppszi, valaki megfogta a fenekemet. Ki mer ilyet, ki ilyen szemtelen? Utánanézek. Egy ötéves kiskölyök. Haha, nevetve mondom társalkodópartnereimnek, nézzétek, az a kissrác megfogta a fenekemet. Erre az anyukája nevetve hátrafordul: - Mindig ezt csinálja.

Erősen betintázott és erősen barátkozó hajlamú, hajléktalanszerű férfi egyik kezében dobozos sörrel, másik kezével a kukába nyúlkál. Megosztja velünk, hogy őrület, hogy nem talál a kukában egy jó kis műanyag poharat sem, ezért most kivételesen a patkánypisis sörösdobozból kell meginnia kedvenc italát. Aztán hirtelen témaváltással elmondja, hogy az egyik gyereke öngyilkos lett, a másik drogelvonón van, de nem szabad elkeseredni meg feladni, nézzük meg, ő milyen erős és vidám mégis. Ezután kedvesen megdicsér, hogy milyen szép hangom van. Mondom neki, hogy maximum a beszédhangom, mert még a bocibocitarkát sem tudom elénekelni. Na, nem kellett neki kétszer mondani, tényleg vidám volt, azonnal rá is gyújtott a bocibocitarkára, együtt eldaloltuk, majd mindenki ment tovább a maga útján.

Ötven körüli férfi a villamoson. Tudjátok, az a bolondos típus, akinek seggig érő copf lóg ki a művészkalapja alól, meg kereszt himbálódzik a bal fülében, és pofákat vágva tanakodik magában azon, hogy lyukasszon-e jegyet arra a két megállóra. Az én kezemben bedobozolt saláta és süti. Miután megbeszélte magával a megbeszélnivalókat, hozzám fordul kedvesen, nevetgélve:

- Gondoltam, megkérdezem, hogy ezt a sok finomságot nekem hoztad?

- Hát, ki kell hogy ábrándítsalak, de ezt most magamnak szántam. Tudom, önző vagyok, de ilyen az élet, néha csalódunk.

-  Hát, gondoltam, megpróbálom. Annyi minden megtörténik az életben, ki tudja.

- Teljesen megértem, akár be is jöhetett volna.

- Na, talán majd legközelebb.

- Igen, igen.

- Ha megadod az e-mail címedet, küldök neked olyan névnapi köszöntőt, hogy ihaj.

-  Á, köszi, nem.

-  Persze, megértem. Szupertitkos e-mail-cím. Óvatos duhaj vagy. Biztos annyi vírust kaptál már e-mailben, hogy eleged van belőle. Megértem. És amúgy te valami modell vagy?

-  Igen, persze, világhírű szupermodell. Nem ismertél fel??? Na, én leszállok.

-  Akkor jó étvágyat a finomságokhoz.

-  Kösz. További jó szórakozást!

-   Köszönöm.

Leszállok a Mechwartnál, kicsit visszanézek a beszélgetőpartneremre, aki békésen ücsörög tovább. Majd az utolsó pillanatban felugrik, az ajtóhoz szalad, és leszáll, utána már vágódik be a villamosajtó. Majd elrohan a Mechwart liget irányába. Tényleg kevés megállót ment, és tényleg elkalandozott közben a figyelme.

Május közepén kihallgatott beszélgetésfoszlány a Frankel Leó utcai zöldségesnél: 

– Basszus, vége, már megint olyan hamar vége lett, kész, most már mindjárt vége a nyárnak – mondja a lány nagyon szomorúan.

Anyu: Képzeld, Szilvikém, a múltkor majdnem átadtam a helyem a buszon egy velem egykorú „néninek”, mert elfelejtettem, hogy mennyi idős is vagyok. Már félig felálltam az ülésről, aztán kapcsoltam, és gyorsan visszaültem. Még szerencse. Hogy megsértődött volna szegény. Azért volt, mert először a lábát láttam meg, és nagyon be volt dagadva, nagyon öreges volt. Apád meg is mondta utána, hogy „jól vésd az eszedbe, amiatt már nem kell aggódnod, hogy bunkónak néznek-e, ha nem adod át a helyedet.”

Huszonévesek elkapott párbeszédfoszlánya az utcán:  

- De az a durva, hogy mennyire öregek már! Hát a Kiss Tibi is hány éves lehet már!

Megyek kedvenc Vízivárosomban, és közben vizekről csevegek a telefonban:  

- Hol is voltunk? Na, hol is voltunk? Nem a Bledi-tónál, hanem valahol mellette, az is B betűs tó, nem jut eszembe… Na, mondd már…  

És mondja is. De nem a telefonos beszélgetőpartnerem a jobb fülembe, hanem egy arra sétáló fiatalember a balba: 

- Hát a Bohinji-tó!

Ha összeomlik az internet, őt kell beültetni a különleges tudakozóba.

Elmentünk ma a Délegyházi tavakhoz. Délegyházára érkezve nem tudtuk, merre menjünk, meg amúgy is egy csomó tó van, melyiket válasszuk. Bementünk egy boltba érdeklődni.

Én:  Hol érdemes strandolni?

Boltos csaj: Hát, megmondom az őszintét, én itt lakom, de már 10 éve nem voltam a strandon, nem tudom. De ők is helyiek, kérdezzétek meg őket.  

Tehát a már jól bevált standard kérdést teszem fel a két középkorú tetkós vásárlónak:

-  Hol érdemes strandolni?

-  Mindenképpen vízparton – mondja a spontán frappáns válaszok mestere címmel kitüntetett tetkós. Aztán persze elmagyarázták, hogy a kocsmánál jobbra, és ott lesz a tuti strand. 

Ami annyira tuti, hogy még pár kedves párbeszédtöredéket is sikerül kihallgatni a vízben.  

Lány a barátjának, aki lebukik, majd felmerül: Drágám, most olyan vagy, mint Leonardo DiCaprio, de tényleg!

Srác szerényen: Á, dehogy… (Bár nem is szerénység, inkább realitásérzék, mert tényleg nem…)  

Ifjú apuka másik ifjú apukának: És akkor elkezdték játszani a lambadát…

Kislány: Mi az a lambada?

Erre a helyzet magaslatán álló ifjú apuka remekül elénekelte a lambadát, hogy teljesen világos legyen a gyereknek, miről van szó. Ez ám az igazi pedagógusi véna meg szemléletes oktatás!

Facebookos virágos-kiscicás rózsaszín bölcsesség: 

„Senki sem érdemli meg a könnyeid. És az, aki megérdemli, soha nem fog megsiratni.” 

Szóval a miatt az ember miatt érdemes sírnom, akit nem rendítene meg a halálom. Értem, és ezentúl szem előtt tartom.

És akkor jöjjön hozzá a nyelvi érdekesség: "sír" és "rí" rokon értelmű szavak, tehát a jelentésük megegyezik, csak a stílusértékük különböző.

Tehát két azonos jelentésű szó. De ha ugyanazt a képzőt ("-at " műveltető képző) és ugyanazt az igekötőt ("meg-") tesszük hozzájuk, már más a jelentésük: "megsirat" (gyászol), "megríkat" (megbánt, és ezzel sírásra késztet valakit). Honnan lopódzik ide észrevétlenül ez a jelentéskülönbség? Ez ám a misztikum. Olyan, mintha a matematikában az lenne, hogy x+y+z ≠ x+y+z. (Biztos van ilyen, de az már valami felsőbb matematika.)

≠

Csak egy névelőnyi különbség két mondat között, mégis más a két mondat jelentése:  

Éppen a horvát nyelvről fordítok. = Olyan szöveget fordítok, amely a horvát nyelvről szól.

Éppen horvát nyelvről fordítok. = Horvát nyelven íródott szöveget fordítok.

 Van egy számomra már-már klasszikus példám erre a „névelő jelentés-megkülönböztető szerepben” jelenségre. Egy alternatív energiaforrásokat népszerűsítő szórólapon olvastam (kevésbé magasztosan fogalmazva egy olyan szórólapon, amellyel napelemeket akartak rásózni a vásárlókra):

 „Spóroljon a napenergiával!” ( = Ne használjon túl sok napenergiát! De mégis hogyan? Kapcsoljam le a Napot?)

Talán inkább arra gondoltak a szórólap megálmodói: "Spóroljon napenergiával!"     ( = Spóroljon napenergia, azaz napelemek segítségével! Szereltessen napelemeket a házára!)

 Lásd párhuzamos példaként:

 Spórolj a kenyérrel! = Ne egyél sok kenyeret, maradjon holnapra is!

Spórolj kenyérrel! = Nem jössz ki a kosztpénzből? Spórolj úgy, hogy ezentúl mindenféle drága péksütemény helyett kenyeret veszel! Azaz spórolj kenyér segítségével!

 Spórolj a gázzal! = Ne kapcsold be a fűtést, ha nincs is olyan hideg! Ne fogyassz sok gázt!

Spórolj gázzal! = Spórolj gáz segítségével, azaz ezentúl ne villannyal fűts!

Spórol valamivel / spórol a valamivel: 

Ha a „spórol” ige –val/vel toldalékos bővítménye előtt ott van a névelő (a/az), akkor a bővítmény („a napenergiával / a kenyérrel / a gázzal”) azt fejezi ki, hogy mi az az anyag, amiből kevesebbet lenne szabad használnunk.

Ha nincs ott a névelő, akkor a bővítmény ("napenergiával / kenyérrel / gázzal”) azt fejezi ki, minek a használata lehet segítségünkre a spórolásban, minek a segítségével tudjuk csökkenteni kiadásainkat. Ez utóbbi esetben épp arról van szó, hogy ezekből (napenergiából / kenyérből / gázból) ezentúl többet használok, mint eddig (eddig pl. nem használtam napenergiát, mostantól használok, hogy csökkentsem a kiadásaimat) - nem pedig arról, hogy spórolok velük, azaz kevesebbet használok belőlük, mint eddig.

Ezt add be egy külföldinek! Az "egyes emberek" szerkezetben többes számban van a főnév, pedig az "egyes" szó szerepel benne. A "két, három, négy" után meg egyes számban van a főnév: "két ember, három ember…"  Szóval pontosan fordítva, mint ahogy egy "átlagos külföldi logika" szerint elvárható lenne: az "egy(es)" után többes szám a "nem egy, henem kettő, három" után meg egyes szám. 

Ha nagyon akarom, ráerőltethetek valamiféle "logikát": MINDEN EGYES ember, tehát mindenki, tehát többen vannak, tehát többes szám. Vagy: többen vannak, de az "EGY" szerepel benne, ezért többes számba kell tenni, hogy lássuk, hogy nem EGY, hanem TÖBB.

A "két, három ember" esetében pedig: a számokból egyértelmű, hogy többen vannak, akkor meg minek még többes számba is tenni?

Az ilyen magyarázatok után érzi úgy az enyhén paranoid magyar magyartanárnő, hogy tanítványai úgy gondolják, a tanárnő megbolondult, saját maga találja ki ezeket az őrült dolgokat, és a magyaróra után a terem előtt  kényszerzubbony fogja várni, hogy nyelvészeti téveszméi hirdetésének felfüggesztésére kötelezzék. Arra is számíthat a tanárnő, hogy a tanítványok az elkövetkező hetekben próbálnak az elméletet cáfoló ellenpéldákat kihallgatni a boltban, a munkahelyükön vagy az edzőteremben. És sikerülni is fog nekik, mert mindig mindenre van ellenpélda. És akkor még inkább meg lesznek győződve arról, hogy a tanárnő megbolondult. 

Találtam egy fotót, melynek címe: "Bed-ridden wounded, knitting". Gyorsan le is fordítottam: "Ágyhoz kötött, kötő hadisérültek." Több sem kellett nekem! A "köt" szó két különböző jelentésben való használata be is indította a fantáziámat, ez lett belőle:

Az ágyhoz kötött hadisérült munkaterápiaként napokig csak kötött és kötött, csattogtak a kötőtűk. Nem csoda, hogy nem kötődtek kellemes emlékei ehhez az ágyhoz, bár közben áldotta a nagy eszét, hogy a háború előtt kötött betegbiztosítást. Amikor kötőszövetei meggyógyultak, kipattant az ágyból, és nem sokat vacillált, hogyan kösse át a témát, hanem sebtiben kikötötte egy csinos kis ápolónő cipőfűzőjét és kötényét, majd az ágyhoz kötözte az ápolónőt, aki kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő igazán nem akar kötekedni, de ez illetlen, és az ő szabad lelke amúgy sem szereti a kötöttségeket. A hadisérült sértődötten mondta, hogy nem kötelező vele kötözködni, és a nő – mert kötöznivaló bolond volt - végül kötélnek állt. A férfi folytatta ezt a kötetlen tevékenységet, és órákig lekötötte az ápolónőt, előbb csak az idejét, de aztán a figyelmét és érdeklődését is, és a kötelek ellenére kötetlen légkör alakult ki köztük, még egymás szemét is bekötötték. Az ápolónő azonban kikötötte, hogy két óra elteltével a férfi kötözze ki kötelékeit, és ma már többet ne kötözze ki az ágyhoz, mert sok dolga van még, át kell kötöznie a többi hadisérült sebeit. Két óra elteltével a férfi kikötözte a köteleket, és kötelezte magát, hogy ha minden kötél szakad, még az átkötözésben is segít, de erről nem írt alá kötelezvényt. A nőn nem voltak már kötelek, mégis kötődött a férfihoz, és kötelezni akarta, hogy teljesítse kötelességét: kötelezze el magát végleg mellette, kössön vele házasságot, hiszen ez a frigy amúgy is az égben kötetett, na meg ideje lenne, hogy valaki bekösse a fejét. Addigra már azt is kinyomozta, mennyi lekötött pénze van kiszemeltjének. A férfi erre ijedtében majd’ felkötötte magát. Aztán inkább összekötötte a kellemetlent a hasznossal, és elköttette magát. Elkötött egy tankot is, amiért egyébként kötelet érdemelne. Kötve hiszem, hogy megússza a bitófát, hiszen kötelességszegést követett el, amennyiben elvágta a nemes kötelékeket, melyek eddig a hadsereghez kötötték. Régebben kötélből voltak az idegei, de most már elege volt a kötött munkaidőből, nem bírta a kötöttségeket, és a háborúsdinál kötetlenebb tevékenység után nézett.  Beköttette a telefont a tankba, feltárcsázta a kötödét. Szerződést kötött kötetlen munkaidejű kötödei távmunkára. Fehér kötényt kötött, és egész nap csak kötött, kötött, kötött. Az ápolónő közben tovább oktatta a kötést a hadisérülteknek, és kötözte a sebeiket. Most már nem tiltakozott volna a kikötözés ellen, ezért szerelmi kötést alkalmazott, de az sikertelen volt, ezért szabadidejében főkötője alatt mormogva mindenkibe belekötött, és hatalmas adag kötözött sonkákat tömött magába bánatában. 

Anyu: Szilvikém, tudod, mi a szomorú? Ha körülnézek, és megnézem a férfiakat, hát még mindig apádat választanám. 

Ez persze tulajdonképpen inkább vidám. Illetve anyu azért értékeli szomorúnak, mert ha még most is apu tűnik a legjobb partinak, akkor hivatalosan meg kell állapítani, hogy elég rossz a felhozatal.

Anyuval telefonozom:

Én: Mit csináltok?

Anyu: Apád kiment futni, én meg főzök egy kis levest meg krumplis nudlit. 

Erre hirtelen nem tudok semmit mondani, így egy pillanatnyi csend áll be. Anyu úgy érzi, magyarázkodnia kell, amivel nagy derültségemre szolgál. 

Anyu: Tudod, mi az a krumplis nudli, nem? Hát a pöcsmácsik. 

Ezt a szót gyerekkorom óta nem hallottam. De benne van a gugliban is, szóval tényleg létezik. 

Unalmas kedd délután a szaunában. A szokásos beszélgetések. A bohókás nagymamák megint felemlegetik, hogy amikor a háború után először jöttünk az uszodába, meg hogy azok a régi szekrények és ablakok sokkal, de sokkal jobbak voltak, hát miért kellett lecserélni. Az öregurakról ismét sorra kiderül, hogy mindannyian Európa-bajnok súlylökők vagy bokszolók voltak, de lemondtak sportkarrierjükről, mert éppen a doktori disszertációjukat írták. Az idegenszerű arcvonásokkal rendelkező, de magyarul hibátlanul beszélő bácsitól megint megkérdezi valaki, honnan jött, ebből ismét élénk csevegés alakul ki, és a tatár-magyar barátság szokás szerint a tetőfokára hág itt, a szaunában.

        Századszor is szó esik hosszan tartó lábbetegségekről, hálátlan gyerekekről és régi sérelmekről, mert nekem, drágám, olyan jellegtelen az arcom, hogy maga soha nem ismer meg, vagy mindig összekever valakivel. Mint mindig, elegáns idősebb hölgyek is vannak, csakis divattervezők vagy táncosnők lehettek valaha. Ma is sopánkodnak, hogy csak műanyag poharat lehet behozni a szaunába, pedig hozzájuk a kristály illik. 

        A fiatalok is a szokásos húrokat pengetik. Izzadsz-e már jól, hátperszehogyizzadok, engem a méreg tart össze, én a méregben hiszek, pedig le kéne szokni a dohányzásról, á, most olvastam valahol, hogy ha leszoksz az ivásról, a cigiről meg a nőzésről vagy pasizásról, akkor nem élsz tovább, csak hosszabbnak tűnik, á, lehet, hogy pár év múlva már annyira megöregszünk, hogy majd csak kertészkedni akarunk, á, ja, lehet, már ha megérjük. Majd mi más jönne, mint a dialektikus bölcselkedés. A boldogság meg a szenvedés mindig kéz a kézben jár, hát nem? A szokásos keddi metaforateremtés: az egész élet meg főleg a szerelem olyan, mint a szauna, kapsz meleget is, hideget is, és a végén megedződsz, mint az acél. 

        Valaki ezen a kedden is megkérdezi, kinyithatja-e a szaunaajtót, mert túl meleg van. Az izzadó nagyérdemű felhördül, a kérdező meghátrál. De ekkor kivágódik az emlegetett ajtó, és az unalmas kedd délután egy csapásra átalakul. Bevágódik két kigyúrt, tetovált fiatalember, akiket még soha nem láttak itt. Végre valami újdonság! A bohókás nagymamáktól a metaforateremtő fiatalokig mindenki elhallgat, szomjú kíváncsisággal csüngenek az érdekes új páros exhibicionista tagjának szavain, az izgalom szinte tapintható, mint egy vébédöntőn. Nem kell csalódniuk, tényleg új színfolt tette be tetkós lábát a szaunába.           

        Hát, figyu, a csajhelyzettel most megint bukta van, de majd nyárra be kell erősíteni. Vágod, az a gáz, hogy a magyar csajok csak pénzért meg kokainért mennek el veled, aztán Budapest meg már tele van fekákkal, és érted, azoknak annyi kokainjuk van, mert tudod, behozzák, szóval annyit egy magyar srác a fizetéséből nem tud venni. De majd nyárra beerősítünk. Azért cserébe idejön az a sok kínai nő, vannak köztük jó kis faros-begyes nők, de azok meg magyarokkal nem ismerkednek, vágod.

        Neten is lehet csajozni, de nekem nincs otthon netem, mert minek fizessem minden hónapban, meg amúgy is a net csak elveszi az ember idejét a tévézéstől meg a tanulástól. De azért jó az a net, mert olyan csajokat lehet felszedni, érted, olyan keleti csajokat, üzbégek, örmények, ukránok, észak-kínaiak, tadzsikok, azok ide akarnak jönni, mert nekik Magyarország az már nyugat, tudod, mint a magyar csajok is, ha van már egy angol középfokjuk, mennek nyugatra, mert ott már azzal frankó munkát lehet találni. De most amúgy lesz otthon számítógépem, és képzeld, olyan lesz, hogy kompatibilis, idegen szóval, azt jelenti, hogy újszerű.

        Ja, az a csaj meg, tudod, az a csaj, na, azt buktuk. Az a csaj már annyira bekattant a szar kajáktól, tudod, a sok joghurttól meg müzlitől meg a reklámoktól, annyira bekattant, hogy a végén már három faszija volt egyszerre. Aztán annyira bekattant, hogy kiment a faszijával Hollandiába. Szóval azt buktuk, de majd nyárra beerősítünk.           

        Az izzadó nagyérdemű hálás döbbenettel forgatja mind a tizennyolc szemét, kínjában tornáztatja mind a kilencven lábujját, hitetlenkedve húzza fel mind a tizennyolc szemöldökét, és kilenc szája elé kilenc kéz repül a kitörni készülő röhögést leplezendő. 

        Az előadó távozik. A közönség illően kiröhögi magát, majd megbeszélik, hogy a külföldi csajoknál több esélye van, mert azok legalább nem értik, miket hord össze.  Közben az előadó egy magyar csajt fűz a zuhanyzóban, neked régebben, mikor még a fitnessbe jártál, jobb melled volt, nem? A lány gondolkodás nélkül visszavág, nem, régen is volt bal mellem. 

        Reméljük, hogy bérletet vettek a tetkósék. Akkor végleg vége az unalmas kedd délutánoknak.

Ajánlom a következő bejegyzést is, az is Szaunasztorik! 

Rendetlen munkarendjével elégedett szabadúszóként munkanapokon is szabadon úszkálok a margitszigeti uszodában. Bizony az a legjobb uszoda, nemcsak a városban vagy az országban, de még Európában is. Persze, persze, nyugat-európai úszótársaink fejlettebb demokráciában és szerencsésebb történelmi fejlemények közepette élnek, na de tudomásom szerint kénytelenek beérni 25 méteres medencékkel. Barátnőm, aki szintén megszállott úszó, Dániában és Írországban ismerőseitől érdeklődött, hogy hol talál Koppenhágában, ill. Dublinban 50 méteres úszómedencét, mire az a döbbent válasz jött: „Micsoda, te olimpiai medencében akarsz úszni? Az csak a profi sportolóknak jár.”

            De nemcsak a testedzés és az 50 méteres medencék miatt járok a Margitszigetre, hanem a szaunázók kifülelése, magatartásuk megfigyelése is vonz. Linné érezhette így magát, bár az én vállalkozásom kisebb léptékű. Én nem az élővilág egészének, hanem csak a szaunázóknak a rendszertanát próbálom kidolgozni. Hosszas gyűjtőmunka eredményeként, sok-sok izzadságszagú beszélgetés kihallgatása után hoztam létre a szaunázók kis rendszertanát.

            Ott van először is a határozatlan típus, aki nem tudja eldönteni, hogy szereti-e a szaunát vagy sem. Ő az, aki – döbbent csendet keltve – megkérdezi társait, hogy kinyithatja-e egy kicsit a szauna ajtaját, mert túl meleg van. A legszívesebben ablakot vágatna a szaunára.

            Két kedvenc típusom: a bohókás nagymamák és a sportmúltjukkal dicsekvő öregurak. A bohókás nagymamák megbeszélik, hogy „emlékszel, amikor a háború után először jöttünk az uszodába”. Édesbús nosztalgiával és enyhe mélabúval emlegetik a régi szekrényeket és a régi ablakokat, és azt, hogy nem is értik, miért kellett lecserélni őket, hiszen sokkal, de sokkal jobbak voltak, mint ezek a mostani, modern abalakok meg szekrények. Az öregurakról kiderül, hogy mindannyian Európa-bajnok súlylökők vagy bokszolók voltak, de le kellett mondaniuk sportkarrierjükről, mert éppen a doktori disszertációjukat írták. Aztán persze megbeszélik az aktuális és kevésbé aktuális sporteseményeket:

- Jársz még meccsre?
- Csak Pénzügyőrre. Mert ott van az a jó hengeres fasírt.
- Ja, ott van egy jó étterem. De akkor miért nem jársz oda a meccstől függetlenül?
- Csak meccskor csinálják azt a jó hengeres fasírtot. A szurkolók nem a meccs miatt jönnek, csak a fasírtért.

            Hohó, és ott van az az érdekes eset, amikor két régi ismerős, a bohókás nagymama és a hetvenkedő öregúr véletlenül összefut a szaunában. Ilyenkor két percben megtudjuk évtizedek legszemélyesebb történéseit. A bácsi lenyomja az élettörténetét - válás, ágyhoz kötöttség hosszan tartó lábbetegség miatt, miközben gyermekei felé sem néztek. A néni meg mindenbe beleszövi az iszogatás motívumát. Kéretlen önvallomás a szauna nagyközönsége előtt arról, hogy ő tulajdonképpen alkesz. Megtudhatjuk azt is, hogy a sört és a bort nem szereti, inkább a whisky-t és társait. Délután kettőkor egy szaunában kissé tájidegen a kijelentés, amit tesz:

- Megittam már most is két pezsgőt, de meg sem éreztem.

            Na és ott vannak még azok a régi ismerősök, akik újra és újra elfelejtik, hogy ismerik már egymást. Kedvencem az a bácsi, aki – elvileg ismeretlenül – a nemzetisége felől kérdezi az idegenszerű arcvonásokkal, de hibátlan magyar nyelvtudással rendelkező másik bácsit. Nos, ez a másik tatárnak vallja magát. Erre hosszas, baráti hangvételű beszélgetés kezdődik a tatárjárásról meg a tatár-magyar kulturális kapcsolatokról. Már jó barátokként, együtt mennek ki zuhanyozni. Ott a meleg baráti érzelmek után jön a hidegzuhany. A tatár bácsi hangjában enyhe sértettséggel előáll a farbával:

-         Maga egyébként már többször megkérdezte, hogy milyen származású vagyok, de mindig elfelejti, hogy beszélgettünk már.

A másiknak erre kész válasza van:

-         Ne aggódjon, engem meg mindig összetévesztenek másokkal, mert olyan jellegtelen az arcom.

            És a bohókás nagymamákon kívül ott vannak még azok az elegáns, feltűnő, idős hölgyek is, akiken látszik, hogy valaha divattervezők vagy táncosnők voltak. Ők bizony adnak a stílusra és a részletekre, a stílus az életük, az ördög meg a részletekben. Az egyik például műanyag poharas kávét hoz be a másiknak a szaunába a kávéautomatából A másik gyorsan felhörpinti a kávét. Erre az egyik:

- Add ide azt a poharat, kiviszem, te sem az a típus vagy, akihez illik a műanyag.
- Hát igen, ki kell várni, amíg majd ide is be lehet hozni a kristálypoharat.

            Aztán ott vannak az egészséges és egészségtelen életmódot egyidejűleg folytatók. Fő témájuk a szaunában, hogy most jól kiizzadják a tegnapi buliban felgyűlt mérgeket, hogy ma este ismét készen álljon a szervezetük egy kis mulatságra. Az ö köreikben tipikus párbeszéd:

-         Izzadsz?

-         Mint az állat. Engem a méreg tart össze. Én a méregben hiszek.

            Ezen típus másik jellemzője, hogy a szaunában próbálják meggyőzni magukat, egymást és az izzadó társakat, hogy a mulatozás tulajdonképpen egészséges:

-         Maximálisan tisztában vagyok vele, hogy le kellene szokni a dohányzásról. De pont most olvastam valahol, hogy ha leszoksz az ivásról, a cigiről meg a nőzésről vagy pasizásról, szóval az örömökről, akkor nem élsz tovább, csak hosszabbnak tűnik.

-         Gondolod? De lehet, hogy valakinek csak a kertészkedés szerez örömöt.

-         A kertészkedés? Hát, nem tudom...

-         Miért? Lehet, hgy pár év múlva már mi is csak kertészedni akarunk.

-         Ja! Ha megérjük!

            Vannak bölcselkedő hajlamúak is. Szó esik dialektikáról, arról, hogy a boldogság meg a szenvedés mindig kéz a kézben jár. Aztán jön a hasonlítgatás meg a metaforateremtés: az egész élet meg főleg a szerelem olyan, mint a szauna, kapsz meleget is, hideget is, és a végén megedződsz, mint az acél. A legjobban azt szeretem, amikor 16-17 éves fiúktól hallok ilyet. Nagyon megkapó, hogy a fiúk is beszélnek a szerelemről. (Ezt eddig jól eltitkolták - de lehet, hogy csak a legfiatalabb generáció tagjai között lett divat?).  És amikor a szerelem kapcsán azt  is megjegyezik, hogy  "ha már most ennyire durva, amikor még csak az elején vagyunk az egésznek, akkor milyen durva lehet 30-40 évesen?". Ilyenkor nagyon vissza kell fognom magamat, hogy el nem mondjam nekik, hogy pont milyen.

            Aztán vannak súlyosan exhhibicionista fiatalemberek, akik kevésbé bölcselkedve, viszont üvöltve osztják meg szerelemről alkotott nézeteiket az izzadó nagyérdeművel. Ők azok, akik úgy nyomják a vakert, hogy a decens szaunaközönség döbbenten forgatja mind a tizennyolc szemét, kínjában tornáztatja (kíntornáztatja) mind a kilencven lábujját, hitetlenkedve húzza fel mind a tizennyolc szemöldökét, és kilenc szája elé kilenc kéz repül a kitörni készülő röhögést leplezendő. De miféle szöveg váltja ki ezt a hatást? Hát lássuk, halljuk:

            „Hát, figyu, a csajhelyzettel most megint bukta van, de majd nyárra be kell erősíteni. Vágod, az a gáz, hogy a magyar csajok csak pénzért meg kokainért mennek el veled, aztán Budapest meg már tele van fekákkal, és érted, azoknak annyi kokainjuk van, mert tudod, behozzák, szóval annyit egy magyar srác a fizetéséből nem tud venni. De majd nyárra beerősítünk. Azért cserébe idejön az a sok kínai nő, vannak köztük jó kis faros-begyes nők, de azok meg magyarokkal nem ismerkednek, vágod. Nekem nincs otthon netem, mert minek fizessem minden hónapban, meg amúgy is a net csak elveszi az ember idejét a tévézéstől meg a tanulástól. De azért jó az a net, mert olyan csajokat lehet felszedni, érted, olyan keleti csajokat, üzbégek, örmények, ukránok, észak-kínaiak, tadzsikok, azok ide akarnak jönni, mert nekik Magyarország az már nyugat, tudod, mint a magyar csajok is, ha van már egy angol középfokjuk, mennek nyugatra, mert ott már azzal tök jó munkát lehet találni. De most amúgy lesz otthon számítógépem, és képzeld, olyan lesz, hogy kompatibilis, idegen szóval, azt jelenti, hogy újszerű. Ja, az a csaj meg, tudod, az a csaj, na, azt buktuk. Az a csaj már annyira bekattant a szar kajáktól, tudod, a sok joghurttól meg müzlitől meg a reklámoktól, annyira bekattant, hogy a végén már három faszija volt egyszerre. Aztán annyira bekattant, hogy kiment a faszijával Hollandiába. Szóval azt buktuk, de majd nyárra beerősítünk.”

            Miután az előadó távozik az izzasztókamrából, a hallgatóság tagjai megállapodnak, hogy a külföldi csajoknál több esélye van, mint a magyaroknál, mert azok nem értik, miféle zöldségeket hord össze. Eközben maga az előadó egy magyar csajt próbál fűzni a zuhanyzóban. De a dumája („Neked régebben jobb melled volt, nem?”) nem túl meggyőző. A lány gondolkodás nélkül vissza is vág:

- Nem, régen is volt bal mellem.

            Vannak aztán a gyermekesek és a gyerekellenesek. Fiatal apukák próbálnak egy rövid időre megszabadulni a gyerektől. Letámasztják a gyereket a szauna előtt, a zuhanyzónál, a sarokba:

- Maradj itt, jó? Mindjárt jövök, ha van valami, kopogj be az ajtón.
A gyerek tíz másodperc múlva már kopog is.
- Apu, van valami!
- És mi van?
- Az, hogy nem jössz ki?

            A gyerekellenes huszonéves leányzók pedig azt beszélik meg felháborodva, hogy az uszodázás vagy fürdőzés élményét mennyire tönkre tudják tenni a visongó kis szarháziak:

- De a legjobb a pihenőrészleg volt, mert oda nem engedték be a kölyköket. Elvileg a mélyvizes úszómedencébe sem jöhettek volna be a kölykök, volt nekik külön gyerekmedence. De azért mindig volt egy-két anyuka, aki megpróbálta becsempészni a kölykét az úszómedencébe. Nem értem, miért nem volt nekik jó a gyerekmedence.

-  Hát talán az anyukák nem akartak a gyerekmedencében fürödni, ahol...

- Ahova odapisilnek a kölykök? Hát, előbb kellett volna elgondolkodniuk a gyerekvállaláson.

            Egyesek nem a szavaikkal, hanem a viselkedésükkel hívják fel magukra a figyelmet. Vannak azok az izmos férfiak, aki nem zavartatják magukat, nagyokat nyögve tornáznak a zsúfolt szaunában, és élvezettel csapatják le magukról az izzadságot, ami a mellettük ülőkön landol.  Aztán vannak azok, akik kontaktlencse nélkül, félig vakon mennek be az izzasztókamrába, és csak a jószerencséjük, na meg a hőérzékelésük menti meg őket az utolsó pillanatban attól, hogy ráüljenek a kályhára, amit lócának néztek. Vannak persze olyanok is, akik kis üvegcsékből és testük különböző részeiből mindenféle szagokkal árasztják el a szaunát.

            És végül létezik még egy típus: ő az a rendkívüli elme, aki megteremti a szaunázás elméletét. Ez két aranyszabályban foglalható össze:

1.      A szaunában az a jó, hogy ott nem ciki izzadni.

2.      Hogy meddig kell bent tartózkodni a szaunában? Az a lényeg, hogy nem sokkal a szívinfarktus előtt távozzunk.

Még 25 év után is tudnak meglepetést okozni a régi barátok. Az én K. barátnőm a múltkor a Pilisben eksztatikus állapotba került a szokatlan mennyiségű oxigéntől és szokatlan tisztaságú levegőtől, és még a szokásosnál is több mondandója volt. Annyi év után most kellett megtudnunk, hogy kora gyerekkorától fogva erős felháborodással tölti el az a tény, hogy az S betű a T betű előtt van az ABC-ben. Szerinte az S betű pofátlanul betolakodott a T elé, ahol semmi keresnivalója - takarodjon azonnal hátrébb!

Ekkor jövök rá, hogy én meg kora gyerekkoromtól úgy éreztem, hogy az U/Ú, Ü/Ű betűk méltánytalanul hátra keveredtek az ABC-ben, valójában az O/Ó, Ö/Ő után lenne a helyük. Vagy a kollektív tudatalattiban vagy a genetikában biztos van egy kis igazság, mert a bátyámnak ezt nem kell magyaráznom: elkezdem mondani az elméletemet, és ő fejezi be, mivel ő is úgy érzi kora gyermekkorától, hogy itt hiba csúszott az ABC-be.

Végre, végre feltártuk egymás előtt ezeket a fontos érzéseket!

Facebookon fotón leány és Plitvicei-tavak a háttérben.

Egy ismerőse hozzászólása nem csak szó szerint, hanem központozás szerint idézve:

"merre van-Plitvice esetleg?"

Még a válasz olvasása előtt beugrik, hogy ez kétféleképp értelmezhető:

1. Merre van? Plitvice esetleg?

2. Merre van Plitvice? Esetleg... ("Ha esetleg megmondanád..." értelemben.)

Aztán az is beugrik, hogy ez már megint a szokásos nyelvész-túlbonyolításom; aki meg nem analizálja szét és agyon a nyelvet, az a 2. verzió fontolóra vétele nélkül automatikusan az 1. módon értelmezi, mivel sokkal valószínűbb, hogy az illető az iránt érdeklődik, merre kirándult a kedves ismerőse. Hiszen egy nyaralási fotó kapcsán erről szokás érdeklődni. A 2. értelmezés meg amúgy is elég furcsa, hiszen ha nem tudja, merre van Plitvice, valószínű, hogy tudatlanságát álcázva inkább kiguglizza. (Plusz ha hallott már Plitvicéről, akkor valószínűleg azt is tudja, hol van.)

Miután ezek átcikáznak a fejemben, elolvasom a választ, ami nem más, mint a google útvonaltervezővel gondosan megtervezett Budapest-Plitvice útvonalterv.

Na tessék, na tessék, abcúg központozásfontosságaellenesség, vivát központozásfontosságatámogatás!

Pár hete egy tavaszias napon megélénkült a Várban a Tóth Árpád sétány, turisták, várlakók, kutyasétáltatók, nyugdíjas- és diákhadak. Kutyáját sétáltató bácsi szóba elegyedik egy nénivel.

Néni: Jaj, de szép kutya!

Bácsi: Most a napfényben jól mutat. Kellemes kis jószág. Ennél már csak egy jobb van: ha nincs kutya.

Nem sokkal később rajtakaptam a bácsit, hogy egy másik nénivel kokettál a kutya ürügyén. Őt ezzel a szöveggel vadította: "Nem kell tőle félni, jámbor teremtés."

Ma a szaunában a fociszakértő férfiközönség latolgatta a magyar-román meccs esélyeit. A legszakmaibb vélemény így hangzott: "Hát, vagy nagyon elverjük őket vagy nem."