Sziszó világa

Az elmúlt hetekben egy fordításhoz újraolvastam Nietzsche Zarathustráját, aztán szórakozásból Márai Föld, föld...! című önéletrajzi regényét, majd elolvastam Viktor Pelevin Generation P című kultregényét. Nietzsche, Márai és Pelevin: keresve sem találhatnánk három olyan írót, akiknek ennyire különböző az életművük, a kulturális-történelmi hátterük, a stílusuk, nyelvezetük, a jellemző műfajaik, a személyes sorsuk. Nem kerestem bennük a közöset, eszembe sem jutott az olvasásuk közben, hogy mit olvastam előzőleg, mégis: nem tudtam nem észrevenni a három műben a 19. századtól a 21. századig ívelő gondolatot a tömegkultúra kialakulásáról, uralomátvételéről, elfajzásáról és minden más kultúrát elpusztító hatásáról.

Így kezdi a sort Nietzsche a maga emelkedetten archaikus, profetikus stílusában a 19. századból: "Az olyan írásokat szeretem csak, melyeket vérével írt valaki. Írj vérrel, és megtudod, hogy szellem a vér... Hogy mindenki olvasni tanul: idővel nemcsak az írást, de a gondolkodást is megrontja."

Nietzschének helyesel Márai a 20. század közepéről a maga naplószerűen mozaikos, ugyanakkor esszéisztikus stílusában, egy 1947-es párizsi utazás tapasztalatait megörökítve. Azt a tapasztalatot, ami Nietzschénél még csak jóslat: túl sok lett a könyv, és ez megrontja az írást és a gondolkodást: "A találkozás a Nyugati Könyvekkel!... – ez volt számomra az út igazi értelme. Otthon – a háború alatt, de a következő időkben is – a nyugati könyveket becses és ritka csempészárunak láttuk. Itt, Párizsban, két évvel azután, hogy a fegyverek elhallgattak, már teljes fordulatszámmal működtek a könyvnyomtató gépek. Áhítatosan álltam a régi könyvkereskedések kirakata előtt, türelmetlenül léptem be a párizsi könyvesboltokba. A pult mögött ott állott (a 20-as években Párizsban töltött évekből) ismerős könyvárus, a régi céhbeli, aki nemcsak árulta, hanem néha olvasta is a könyveket (…). Amikor tanácsot kértem, hogy a hosszú szellemi rövidzárlat után hol kezdjem megint az ismerkedést a könyvekkel, egyik-másik vállvonogatva vallotta meg, hogy könyvek vannak, bőségesen, de valami baj van mostanság a könyvekkel. Túl sok a könyv, morogtak, szakszerű elégedetlenséggel. Amikor lapozni és válogatni kezdtem, megértettem ezt a mormogó panaszt. A szorgalmas lapozgatások közben erősödött a gyanú, hogy valami baj történt Nyugaton a könyvekkel. Látnivalóan más is történt, nemcsak az, hogy a háborús kényszerzubbonyból, merevgörcsös elzártságból, cenzúrából, nyersanyaghiányból felszabadult nyugati könyvkiadás ideges és kapzsi sietséggel, két marékkal dobott piacra mindent, ami végre szót kért – nem, a Könyvvel mint műfajjal történt valami. Mintha már nem is gondolatból, idegből, emlékből, álmodozásból, hanem ersatz-anyagból (pótlékból, pótanyagból) készülne a könyv – szellemi ersatz-termékek sokasodtak, púposodtak, gúlásodtak a kirakatokban. Nem ponyva volt ez, más volt, Ponyva mindig volt, de legalább őszintén az volt, ami, nem fedte el soha az Irodalom igazi arcát. Ez az ersatz-irodalom, ami most kiáradt, mint egy szellemi szökőár, elborított mindent, a lapok és folyóiratok kritikai rovatait is. (…) A gyanakvás, hogy az emberek már nem a szépirodalomtól várják problémáikra a választ, atmoszferikusan terjengett a könyvesboltokban és a könyvtárakban. Még emlékeztem az ifjúság – a század és az én egyidejű, személyes ifjúságom – várakozó izgalmára, amikor már néhány évtizeddel elébb elterjedt az evangéliumi jó hír, hogy egy író munkaszobájában készül valahol egy nagy mű, egy nagy író, Angliában, Oroszországban, Franciaországban vagy Németországban dolgozik, betetőzi vagy befejezi életművét. És ez csakugyan "jó hír" volt, evangéliumi üzenet. Egy nemzedék még hitt az irodalomban, bízott abban, hogy a könyvek tudnak segíteni. (…) A Könyv többé nem az a "hiteles hely", amelynek nemrégen még perdöntő szava és ereje volt. És ebben volt valami félelmetes. (…) Az elkövetkező két évtized megmutatta, hogy ösztönösen gyanítottam a veszélyt: a Könyv - lényegében - megváltozott. Kórosan elszaporodtak a könyvek (mint az emberek, akik olvastak, és mint az írók, akik írtak), és a tömegkönyv a tömegember számára már csak segédeszköz volt, mint a vitaminok vagy a rádió vagy a gépkocsi. (…) Megmásult az emberek számára az olvasás liturgiája. (…) A betűcivilizációt felváltotta az ábracivilizáció. És az ábrát nem kell megérteni, elég nézni - tátott szájjal, szellemi erőfeszítés nélkül. (…) A szorongás nem múlt, az aggodalom, ami arról beszélt, hogy a Könyv alkati valóságában megváltozott: nem Üzenet többé, csak közlési médium és árucikk. Gyanakodni kezdtem, hogy nem találom meg Nyugaton azt, amiért jöttem, és talán nem is lesz hiábavaló, ha visszamegyek oda, ahol még hisznek a Könyvben."

Márai szorongásait osztva és a gondolatívet a végletekig fokozva folytatja a maga apokaliptikusan posztmondern nyelvén Pelevin a 21. század elejéről, amikor már Keleten sem hisznek a könyvben, de már a filmben sem, és a művészet már csak nem is segédeszköz, mint a vitamin, már csak nem is egyenértékű az árucikkekkel, a különböző vitaminokkal és üdítőitalokkal – hanem egyre közelebb áll ahhoz, hogy pusztán a vitamin (vagy Coca-Cola) reklámhordozója legyen, semmi más: "A százdolláros bankjegyek kötegeivel tömött fekete táska mára a legfontosabb kulturális szimbólummá, könyvek és filmek központi elemévé vált; az életben való mozgási pályája pedig a legfőbb témává. Ennek a fekete táskának a műalkotásban való jelenléte generálja a filmvásznon vagy a könyvben történő dolgok iránti emocionális érdeklődést. Jegyezzük meg, hogy bizonyos esetekben a táska nincs közvetlenül jelen; ilyen esetekben a funkcióját vagy azoknak az úgynevezett sztároknak a részvétele veszi át, akikről közismert, hogy otthon megvan nekik ez a pénzzel tömött táska, vagy pedig a film költségvetésével vagy jegybevételével kapcsolatos tolakodó információ. A jövőben egyetlen művészeti alkotás sem fog e táska nélkül létrejönni, és nincsenek már messze azok a filmek és könyvek, amelyek legfőbb tartalma a Coca-Cola leplezett dicsőítése és a Pepsi elleni támadás – vagy fordítva – lesz."

A három felelő leül, mindháromnak csillagos ötös. Pelevin – elemeiben fantasztikus, lényegében nagyon is reális – látomásában beteljesült Nietzsche jóslata. A könyv, ami test volt a testünkből és vér a vérünkből, a test-vérünk volt, majd gondolattá, ideggé, emlékké és álmodozássá szelídült, mára árucikké romlott, és csak csendesen remélhetjük, hogy nem lesz belőle végképp csak reklám.

Szerző: Klein Szilvia

Megjelent itt: http://wemagazin.com/kultura/irodalom/kulonbozoek-es-egyformak.html

Magyar irodalom és történelem iránt érdeklődő, francia ismerősöm a következő sorokkal örvendeztetett meg, amikor e-mailben eszmét cseréltünk legújabb olvasmányainkról:

"Yesterday I read about Kossuth and Széchenyi. Széchenyi suicided. The poor guy."

Írtam neki, hogy öngyilokban sajnos jók vagyunk, a legnagyobb magyar, az ifjú költőóriás, a színészkirály, csak hogy pár példát említsek. Erre ő azt írta, olvasta valahol, hogy a magyarok a nyelvi elszigeteltség miatt magányosnak érezik magunkat, ezért ilyen öngyilkos hajlamúak.

Ezt persze én is hallottam már, tetszetős elmélet. De amikor próbáltam elképzelni, hogy festene a gyakorlatban, elég komikusnak tűnt. Kiss Béla felmászik a Széchenyi lánchídra, és közben erre gondol:

„Ugorjak, ne ugorjak? Nézzük, mi szól az ugrás mellett. Először is itt van ez a nagy nyelvi elszigeteltségem. Csak 15 millióan értik a nyelvemet. Ha legalább sikerült volna az angol nyelvvizsga, akkor nem lennék ennyire elszigetelt nyelvileg. De megmondta Réka tanárnő, hogy nem megy nekem a nyelvtanulás, felesleges erőltetni. Nyelvvizsga nélkül nem kapok fizetésemelést. Aztán meg itt van ez a Széchenyi István. Még ő is öngyilkos lett, pedig egy csomó nyelven beszélt, egyáltalán nem volt olyan elszigetelt nyelvileg, mint én.
Pedig neki nem kellett nyelvvizsga, volt pénze dögivel, nem kellett fizetésemelésre hajtania. Annyi pénze volt, hogy ideépíttette ezt a lánchidat, hogy legyen honnan leugraniuk a nyelvileg elszigetelt honfitársainak. Köszönöm, Stefan.”

És zuhanás közben:

"Szegény, szegény Stefan. Miért tanultál meg felnőtt fejjel magyarul? Ha magyarul meg nem tanultál volna, a magyarok nagy nyelvi elszigeteltségét át nem érezted volna, talán az életed is tovább tartott volna."

Szerző: Klein Szilvia

Megjelent itt: http://wemagazin.com/kultura/irodalom/miben-all-a-nyelvi-elszigeteltseg.html

- Szóval minél többféle elméletet olvasok a honfolgalásról, annál kevésbé tudom, hogy lehetett valójában. Nem voltam ott, nem tudom.

- És ha ott lettél volna, akkor sem biztos, hogy tudnád. Mondjuk  be lettél volna varázsgombázva, és máshogy emlékeznél, mint mások. Vagy félig süket, félig vak lettél volna, ezért mást láttál-hallottál volna.

- Hát, igen, nincs objektív valóság.

- Igen. De az igazságérzetem mégis azt követeli, hogy legyen már objektív valóság. Mert ha nincs, akkor nem lehet igazságot tenni. Oké, most itt a kaotikus jelenségek labirintusában botorkálunk, de szeretném, ha mondjuk 5000 év múlva a mennyországban be lehetne nyújtani Istennek vagy az ügyintézőinek kérdéseket. A kedvetekért megkérdezném a honfoglalást is, oda ti is bejöhettek meghallgatni a választ. Aztán lennének magánjellegű kérdéseim is, oda is bejöhettek, ha akartok. Mondják el, hogy mi miért volt, és én elismerem, ha azt mondják, hogy én voltam a hibás, de ha nem, akkor adjanak valami elégtételt.

- Jó, megyünk. De szerintem elég sokat kell majd sorban állni. Szerintem egyelőre még az őskori emberek kérdéseire válaszolnak. Ők olyanokat kérdeznek, hogy akkor most lapos-e a Föld vagy nem. Maximum az ókoriaknál tartanak, ha gyors az ügyintézés.

- Nem baj, kivárom a soromat, csak olvassák fel a válaszokat.

- A hasonló ügyeket biztos összevonják, hogy gyorsabban menjen. Az a három csaj ott nagyon hasonló kérdéseket tett fel, ők együtt jöjjenek be, összevontuk az ügyüket.

én: Na, mi van a PhD-vel? Tényleg elkezded?

R: Voltam a nőnél, és utána két napig nagyon lelkes voltam. Aztán arra gondoltam, hogy dehogy fogok én szenvedni évekig. Nem fogok PhD-zni, nem leszek doktor, temessenek el vidéken, jeltelen tömegsírban, nem érdekel.

Unalmas kedd délután a szaunában. A szokásos beszélgetések. A bohókás nagymamák megint felemlegetik, hogy emlékszel, amikor a háború után először jöttünk az uszodába, és a háború viharait átélt, régi szekrények és ablakok sokkal, de sokkal jobbak voltak, hát miért kellett lecserélni. Az öregurakról ismét sorra kiderül, hogy Európa-bajnok súlylökők vagy bokszolók voltak, de lemondtak sportkarrierjükről, mert épp a doktori disszertációjukat írták. Az idegenszerű arcvonásokkal rendelkező, de magyarul hibátlanul beszélő bácsitól megint megkérdezi valaki, honnan jött, ebből ismét élénk csevegés alakul ki, és a tatár-magyar barátság szokás szerint a tetőfokára hág itt, a szaunában, a tatárjárásról mindenki tapintatosan hallgat.

Századszor is szó esik hosszan tartó lábbetegségekről és régi sérelmekről, mert nekem, drágám, olyan jellegtelen az arcom, hogy maga soha nem ismer meg. Mint mindig, elegáns idősebb hölgyek is vannak, csakis divattervezők vagy táncosnők lehettek valaha. Ma is sopánkodnak, hogy csak műanyag poharat lehet behozni a szaunába, pedig hozzájuk a kristály illik. Az öregurak duplán élvezik az életet: leplezetlenül megbámulják az összes bikinis nőt, és közben fociról beszélnek. Én már csak Pénzügyőrre járok, oda is csak azért, mert van a büfében az a jó kis hengeres fasírt. Holnap jól elverjük a románokat, vagy nem. Az öregek századszor is megosztják egymással a szaunázással kapcsolatos bölcs tanácsokat, az a lényeg, hogy még azelőtt menj ki, mielőtt infarktust kapnál. Egy fiatalember is közbeszól, tudják, mi a jó a szaunában? Az hogy itt nem ciki izzadni.

A gimnazisták is a szokásos húrokat pengetik. Izzadsz-e már jól, hátperszehogyizzadok, engem a méreg tart össze, én a méregben hiszek, pedig le kéne szokni a dohányzásról, á, most olvastam valahol, hogy ha leszoksz az ivásról, a cigiről meg a nőzésről vagy pasizásról, akkor nem élsz tovább, csak hosszabbnak tűnik, mert úgy annyira unalmas a ’zélet, á, lehet, hogy pár év múlva már annyira megöregszünk, hogy inni már nem akarunk, csak kertészkedni, ja, lehet, már ha megérjük. Majd jön a szokásos dialektikus bölcselkedés. A boldogság meg a szenvedés mindig kéz a kézben jár, hát nem? És a szokásos keddi metaforateremtés: az egész élet meg főleg a szerelem olyan, mint a szauna, kapsz meleget is, hideget is, és a végén megedződsz, mint az acél.

Valaki ezen a kedden is megkérdezi, kinyithatja-e a szaunaajtót, mert túl meleg van. Az izzadó nagyérdemű felhördül, a kérdező visszahőköl. De ekkor kivágódik az emlegetett ajtó, és az unalmas kedd délután egy csapásra megváltozik. Bevágódik két kigyúrt, tetovált fiatalember, akiket még soha nem láttak itt. Végre valami újdonság! A bohókás nagymamáktól a metaforateremtő fiatalokig mindenki elhallgat, szomjú kíváncsisággal csüngnek az új páros exhibicionista tagjának szavain, az izgalom szinte tapintható, mint egy vébédöntőn. Nem kell csalódniuk, tényleg új színfolt tette be tetkós lábát a szaunába.

Hát, figyu, a csajhelyzettel most megint bukta van, de majd nyárra be kell erősíteni. Vágod, az a gáz, hogy a magyar csajok csak pénzért meg kokainért mennek el veled, aztán Budapest meg már tele van fekákkal, és érted, azoknak annyi kokainjuk van, mert tudod, behozzák, szóval annyit egy magyar srác a fizetéséből nem tud venni. De majd nyárra beerősítünk. Cserébe idejön az a sok kínai nő, vannak köztük jó kis faros-begyes nők, de azok meg magyarokkal nem ismerkednek, vágod.

Neten is lehet csajozni, de nekem nincs otthon netem, mert minek fizessem minden hónapban, meg amúgy is a net csak elveszi az ember idejét a tévézéstől meg a tanulástól. De azért jó az a net, mert olyan csajokat lehet felszedni, érted, olyan keleti csajokat, üzbégek, örmények, ukránok, észak-kínaiak, tadzsikok, azok ide akarnak jönni, mert nekik Magyarország az már nyugat, tudod, mint a magyar csajok is, ha van már egy angol középfokjuk, mennek nyugatra, mert ott már azzal frankó munkát lehet találni. De most amúgy lesz otthon számítógépem, és képzeld, olyan lesz, hogy kompatibilis, idegen szóval, azt jelenti, hogy újszerű.

Ja, az a csaj meg, tudod, az a csaj, na, azt buktuk. Az a csaj már annyira bekattant a szar kajáktól, tudod, a sok joghurttól meg müzlitől meg a reklámoktól, annyira bekattant, hogy a végén már három faszija volt egyszerre. Aztán annyira bekattant, hogy kiment a faszijával Hollandiába. Szóval azt buktuk, de majd nyárra beerősítünk.

Az izzadó nagyérdemű hálás döbbenettel forgatja mind a tizennyolc szemét, kínjában tornáztatja mind a kilencven lábujját, hitetlenkedve húzza fel mind a tizennyolc szemöldökét, és kilenc szája elé kilenc kéz repül a kitörni készülő röhögést leplezendő.

Az előadó távozik. A közönség előbb illően kineveti magát, majd megbeszélik, hogy a külföldi nőknél több esélye van a tetkósnak, mert azok legalább nem értik, miket hord össze. Közben az előadó egy magyar csajt fűz a zuhanyzóban, neked régebben, mikor még a fitnessbe jártál, jobb melled volt, nem? A lány gondolkodás nélkül visszavág, nem, régen is volt bal mellem.

Reméljük, bérletet vettek a tetkósék. Akkor soha többet nem lesz unalmas kedd délutánunk a szaunában.

Szerző: Klein Szilvia

Megjelent itt: http://wemagazin.com/kultura/irodalom/budapesti-szaunaszinhaz.html

Egy kisebb és két nagyobb lányka csivitel a margitszigeti Hajós Alfréd uszoda öltözőjében. Hegyezem a fülemet, mert olyan témáról van szó, ami mindenkit érint, pláne így karácsony  táján: van-e Jézuska, vagy nincs. Ők még nem teológiai szempontból közelítik meg a kérdést, inkább az érdekli őket, vajon a Jézuska hozza­e az ajándékokat szenteste, vagy sem. Ha ő  hozza, van Jézuska – ha nem ő hozza, nincs.

A nagyobbacska, szőke lány gyermeki komolysággal veti fel a kérdést: „Ti hisztek a  Jézuskában?” A szintén nagyobbacska, szeplős lány és a copfos kislány elsunnyogják a  választ. Határozatlan szavaikból érezhető, hogy hisznek, de úgy gondolják, ezt az ő korukban  már ciki bevallani. Egy nagyon keskeny határvonalon egyensúlyoznak valahol a hit és a nemhit között: hisznek, hisznek, de már hallottak a másik verzióról is, és kicsit meg is inogtak.
A zavart hebegést a szőke lány töri meg a kicsi copfoshoz fordulva: 
– Te hányadikos is vagy?
– Negyedikes – feleli a Kicsi.
– Akkor neked még nem mondom el.
– Mit??? – kérdezi kórusban a Kicsi és a szeplős nagylány rémült hangon, csupakérdőjelarccal.
Aztán egy pillanat alatt átalakulnak a frontvonalak. A két nagylány egy csapásra egymás  szövetségese lesz. Összesúgnak, egyeztetik a diplomatikus választ. Hogy mi lenne az, amivel  nem taposnak túl nagyot a Kicsi kicsi lelkébe, de amiről az okos Kicsi elhiszi, hogy nem csak  azért mondják éppen ezt, hogy ne tapossanak túl nagyot az ő kicsi lelkébe.
– Azt, hogy nem a Jézuska díszíti fel a karácsonyfát – böki ki végül a szőke nagylány.
– Azt tudom. Anyukámmal szoktuk feldíszíteni – feleli a Kicsi megnyugodva és  felvilágosultsága újonnan szerzett boldog tudatában kissé fensőbbségesen.
– Én úgy hiszek a Jézuskában, hogy tudom, hogy anyukám veszi az ajándékot, de a Jézuska  meg szerintem segít neki – teszi hozzá a szeplős nagylány.
– Ha nem lenne Jézuska, akkor hogy lenne az, hogy kijövünk a szobából, átmegyünk a  konyhába, és amikor öt perc múlva visszamegyünk a szobába, ott vannak az ajándékok a fa  alatt, pedig közben senki nem ment vissza a szobába? – fejti ki felbátorodva a Kicsi bővebben  is a nézeteit.

A Kicsi lelkesen hadarva még egyszer elismétli a furfangos bizonyítást, amelyet maga  Aquinói Szent Tamás is megirigyelne, és kis gondolkodás után talán fel is venne hatodik  istenérvnek. De a hetedik, mindent elsöprő és még a szőke nagylányt is meggyőző istenérvet a  végére tartogatja a Kicsi. Rózsaszín hátizsákjából előkapja a telefonját, és lelkesen felkiált,  annak a diadalnak a biztos tudatában, hogy ő még a nagyoknak is tud újdonságot mondani:
– Tudtátok, hogy a Jézuskának van e­mail­címe? Írtam neki, és válaszolt!
Miután mindhárman rávetik magukat a telefonra, és megnézik a Jézuskával folytatott  levelezést, már a szeplős nagylány is nyugodtan be meri vallani, hogy hisz a Jézuskában.  Hiszen úgy tűnik, hogy a Kicsi a cserfes, szőke nagylányt is meggyőzte két jézuskaérvével.
– Én karácsonykor este mindig kiteszek az asztalra tejet meg csokis kekszet, és reggelre a tej  meg van ivv... (itt egy kicsit habozik, hogy is kell ezt helyesen mondani) ... szóval reggelre  mindig elfogy valamennyi a tejből és a csokis kekszből is – magyarázza izgatottan a szeplős  lány.

Közben befut egy vagány külsejű lány, nem is lány, inkább csaj. Fekete bőrjakóját a padra  dobja, halálfejes hátizsákjából elkezdi kipakolni a fürdőcuccot.
– Ja, persze apukád megeszi reggelre! – veti oda gúnyosan a teológiai vitakör tagjainak. 
Hiába, ő nem hallotta a Kicsi jézuskaérveit, így kénytelen a hitetlenség setét mezején  kóborolva várni a karácsonyt.

Megjelent itt: http://wemagazin.com/lifestyle/csalad/karcsonyi-tortenet.html

1.

A társasjátékklubban:

én: Milyen érdekes vécé van itt!

R: Ugye???!!! Én egyébként rendszeresen ilyen vécékkel szoktam álmodni. Még soha nem láttam életben ilyet, de sokat álmodtam vele.

én: Látod, az álmok néha valóra válnak.

R: Amúgy nem csak ilyen vécével szoktam álmodni, hanem mindenféle típusú vécével.

2.

- Emlékeztek azokra a 10 évvel ezelőtti fogadásokra Brüsszelben? Amikor rohadtul  nem volt pénzünk, és mindig a fogadásokra jártunk enni? És voltak azok a low budget fogadások, amiket fejenként 3 euróból hoztak ki. Ilyen kis poharakban voltak a kaják, egymásra rétegezve különböző dolgok. Üvegpohár volt, mert az EU-ban ugye fontos a transzparencia, de hiába láttunk át a poháron, nem lehetett megállapítani, hogy mik azok a pépesített rétegek a pohárban.

3.

A délutánt egy barátnőmmel töltöttem, majd este elmentem találkozni egy másikkal, akinek rögtön lendületből sokat beszéltem. Mire ő: Úristen, neked honnan van erőd beszélni??? Ja, értem, te már délután is egy emberrel voltál, és hozzászoktál, hogy az emberekkel beszélgetni kell. Én ma még egész nap nem szóltam senkihez.

4.

- És milyenre festetted a kerítést? Barnára, amilyen volt?

- Nem, feketére. A barnáról mindig a Kádár-rendszer jut eszembe. Ahányszor megláttam ezt a barna kerítést, Kádár jutott eszembe.

5.

A társasjátékklubban játszottunk a Csótánypóker nevű kártyával. A kártyalapokon mindenféle állatkák vannak. I., aki már korábban is játszott ilyet, próbálja elmagyarázni a szabályokat:

I.: Na, ezen a kártyán például egy barna bogár van.

R.: De ez nem barna bogár! Ezek állatok, Ildi!

I.: A barna bogár is állat.

R.: Nincs olyan állat, hogy barna bogár. Ez egy csótány. És ráadásul itt a képen nem is barna, hanem vöröses. Se az állatok, se a színek nem mennek??? Komolyan, legalább valami menjen, ha velünk akarsz játszani!

én: Jó, Réka, és a latin nevét is mondanunk kell majd az állatoknak?

R. később: Basszus, tudod, mi derült ki, míg elmentél vécére? Ildi nem is a csótányra gondolt, amikor azt mondta, hogy barna bogár, hanem a patkányra! A patkányra!!!

I.: Miért, ezen a képen bogárnak néz ki! Szerintem az összes kártyán az összes állat bogárnak néz ki.

Én: Véletlenül nincs valamilyen savanyúság?

Boltos: Véletlenül nincs. De szántszándékkal tartunk uborkát, céklát meg ecetes paprikát.

1. 

Anyu: Tegnap gombásztunk apáddal, csináltam gombapaprikást. Kérsz?

Cius: Biztos, hogy nem mérgező gombák?

Anyu: Biztos, ne aggódj. Tegnap az összes fajtából csináltam kaját apádnak, és még él. Fokhagymásan csináltam meg neki, hogy ha már meg kell halnia, legalább élvezze. 

2.

Szaunában öreg néni a másik öreg néninek: Én nem szeretem a metrót. Nem szoktam metróval menni. Utálok lemenni a föld alá. Fekhetek ott még majd eleget.

Lányok beszélgetése az uszodaöltözőben:

- Szerinted régen is szőrtelenítettek a nők?

- Hát, nem tudom. Attól függ, milyen régen. Például Sisinek, mármint az Erzsébet királynének biztos volt ferencjóskája, bár nem nagyon szerette.

A magyar irodalom és történelem iránt érdeklődő francia ismerős a következő sorokkal örvendeztetett meg: "Yesterday I read about Kossuth and Széchenyi. Széchenyi suicided. The poor guy." Írtam neki, hogy öngyilokban sajnos jók vagyunk, a legnagyobb magyar, az ifjú költőóriás, a színészkirály, csak hogy pár példát említsek. Írta, hogy azt olvasta valahol, hogy a magyarok a nyelvi elszigeteltség miatt magányosnak érezik magunkat, és ezért ilyen öngyilkos hajlamúak.

 Ezt persze én is hallottam már, tetszetős elmélet, de amikor próbáltam elképzelni, hogy festene a gyakorlatban, elég komikusnak tűnt. Kovács Béla felmászik a Széchenyi lánchídra, és közben erre gondol: „Ugorjak, ne ugorjak? Nézzük, mi szól az ugrás mellett. Először is itt van ez a nagy nyelvi elszigeteltségem. Csak 15 millióan értik a nyelvemet. Ha legalább sikerült volna az angol nyelvvizsga, akkor nem lennék ennyire elszigetelt nyelvileg. De megmondta a tanárnő, hogy nem megy nekem a nyelvtanulás, felesleges erőltetni. Nyelvvizsga nélkül nem kapok fizetésemelést. Aztán meg itt van ez a Széchenyi István. Még ő is öngyilkos lett, pedig egy csomó nyelven beszélt, egyáltalán nem volt olyan elszigetelt nyelvileg, mint én. Pedig neki nem kellett nyelvvizsga, volt pénze dögivel, nem kellett fizetésemelésre hajtania. Annyi pénze volt, hogy ideépíttette ezt a lánchidat, hogy legyen honnan leugraniuk a nyelvileg elszigetelt honfitársainak. Köszönöm, Stefan.”

És zuhanás közben: "Szegény, szegény Stefan. Miért tanultál meg felnőtt fejjel magyarul? Ha magyarul meg nem tanultál volna, a magyarok nagy nyelvi elszigeteltségét át nem érezted volna, talán az életed is tovább tartott volna."

Egyedül élő kedves ismerős monológja:

- Szerintem meg az a nem normális, hogy emberek együtt élnek. Ketten egy lakásban? De hogyan? Jön, és kapcsolgatja a tévét meg böfög? - kezdi felháborodva. - Na jó, igazából én böfögök. Ki kellene vizsgáltatnom a gyomromat - vált higgadtabb hangnemre.

Anyu a skóciai erdőben tett túra után: Amikor a Vilike mondta, hogy lehet, hogy rossz felé jöttünk, és vissza kell fordulnunk... Ha kiderült volna, hogy tényleg, akkor én nem fordultam volna vissza. Egy lépést sem mentem volna tovább. Lefeküdtem volna oda az ösvényre, nem érdekel, jöjjenek a vadak, és tépjenek szét.

1.

Egy nagy csoport angol fiatal randalírozott a Király fürdőben. Többek között kiaggatták a vizes törülközőket száradni (?) a hőlégkamrába, elfoglalva az összes ülő- és támaszkodófelületet, majd távoztak valahova, aztán később visszajöttek. Ekkor egyszercsak megjelent egy erélyes fürdőmester, és a következőt mondta az angol fiataloknak:

- Na, vigyék innen a cuccaikat! Das ist Termal, das ist Sauna, das ist nicht Patyolat! - és kifelé terelő kézmozdulatokkal adott hangsúlyt szavainak.

Mondhatni, kirúgták őket, mint a patyolat. Ki is takarodtak törülközőstül a hőlégből, mint a patyolat. Hiába, ebből is látszik, hogy felesleges nyelveket tanulni, a lényeget úgyis megértjük. Nem hiszem, hogy ismerték a "patyolat" szót vagy bármilyen más magyar szót. Sőt, valószínűleg a fürdőmester sem tudta, milyen jól összecseng a mondása az "Iskola a határon" egyik jelenetével, mind patyolatilag, mind kirúgásilag:

"

Ettől [ti. attól, hogy Medve ráugrott] egy percre mind a ketten zavarba jöttünk, amikor végre sikerült lelöknöm őt. Medve még sokkal jobban, mint én. Elkomorodott. Úgy tettem, mintha zajt hallanék a folyosón, és intettem, pszt, figyeljünk. Persze nem volt semmi zaj. De annyi időt nyertem, hogy természetes hangon tudjak megszólalni: „Ne kuplerájozzunk, öregem, mert úgy kirúgnak innen mind a kettőnket, mint a patyolat.” [...]

Nem csodálkoztam, amikor három évtized múlva újra olvashattam Medve hátrahagyott kéziratában; csupán az lepett meg, hogy szóról szóra emlékezett minden részletre: még a „patyolat” kifejezésre is, amit pedig máskülönben én sohasem használtam.

Március elsején mégis kirúgott bennünket az öreg, mint a patyolat, de hát így is csúcsteljesítmény volt részemről: tíz napot töltöttem a kórházban, Medve pedig nyolcat.

"

2. Egy morbid párbeszéd két fiatalember között:

- Az az öreg néni miért nincs itt, aki mindig itt szokott lenni?

- Biztos meghalt.

Anyu: Ti már most olyan kényelmesen éltek, mint a nyugdíjasok. Álnyugdíjasok. Ezek vagytok ti.

Cius: És a legjobb az egészben az, hogy egy igazi nyugdíjassal szolgáltatjuk ki magunkat. Ez vagy te.

Kedves barátnőm egyszer csak váratlanul kijelenti:

- Egyre kevésbé tudom elképzelni, hogy összejöjjek valami üzletember-félével. Ha elkezdene beszélni hozzám, megharapnám. Vagy előbb megmorognám, hogy hallgasson már.

Anyu: Szegény Irinyi! Forog a sírjában. Ha tudná, milyen szörnyű rossz gyufákat gyártanak manapság, visszavonná a találmányát.

Apu: 15 év futás után olyan erős a lábam, hogy nekem meg sem kottyant ez a kis túra. A lábam túl fog élni engem.

én: Azt meséltem, amikor elvittem anyut a Szimpla Kertbe, és odajött hozzá egy nagyon jó kiállású, huszonéves fiú, és azt mondta neki, hogy ő ilyen szép szemeket még soha életében nem látott? Anyu meg saját elmondása szerint úgy csinált, mintha külföldi lenne, hogy ne kelljen semmit mondania, mert zavarba jött.

anyu: Egész pontosan úgy csináltam, mintha svéd lennék.

Cius: És azt hogy kell csinálni?

anyu: Hát, ilyen előkelően kell nézni. Így. (És előkelően elkezdi rezegtetni a szempilláit az ominózus kék szemek felett.)

1.

Öniróniára hajlamos és egyben alacsony barátnővel a színházban.

Én: Előttem mindig óriások ülnek.

Ő: Most meg melletted még egy törpe is fog ülni.

2.

Anyu: A mi rigóink sokkal szebbek, mint a többi rigó. Sokkal fényesebb a szőrük. De nagyon szemtelenek. Folyamatosan etetem őket, rengeteg zabhelyhet megesznek, utána meg van pofájuk odarondítani a kerítésemre. Mondtam is nekik, hogy ha még egyszer odarondítanak, nem kapnak több zabhelyhet.

Mai:

- Két deci almalé két deci szódával drágább, mint egy sör.

- A barátnőm is pont azt mesélte, hogy mióta terhes, feltűnt neki, hogy a Kertemben drágább a limonádé, mint a sör.

- Szóval olcsóbb alkesznek lenni, mint terhesnek.

Régi:

A Parlamentbe való beléptetéskor átvilágítják a csomagjainkat. Kiléptetésnél igen jó kiállású koronaőrök állnak a kapuban. Anyu odaszól nekik: - Esetleg most nem akarnak megmotozni? Hátha elloptunk valamit.

Színházban többnyire a Magyar Óriások Egyesületének delegációja szokott az előttem lévő helyeken ülni, a mellettem lévő székeken pedig szinte mindig a Tüdőbetegek Nemzetközi Szövetsége tartja színházlátogatással egybekötött éves rendes közgyűlését. Most kivételesen az előttünk és mögöttünk lévő sor, sőt a mellettünk lévő helyek is üresek voltak - bár a színház többi része tele volt.

Anyu: De jó kis helyünk van!

Én: Igen. De az nem zavar, hogy a Magyar Óriások Egyesületének és a Tüdőbetegek Nemzetközi Szövetségének tagjai egy tömegszerencsétlenségben meghaltak?

Anyu: Spongyát rá!

Cius: Azt álmodtam, hogy van a "Csengetett, mylord"-nak egy teljes évada, amit még nem láttunk. De persze mire elkezdtem volna nézni, pont felébredtem.

én: Anyu, kihez beszélsz te ott a konyhában? Magadban beszélsz?

Anyu: Nem. Egy légyhez beszélek. Itt van egy légy, és remélem, sikerült megölnöm. Épp azt magyaráztam neki, hogy ha nem sikerült megölnöm, akkor nagyon mérges leszek.

én: Értem. Szóval egy reményeid szerint döglött - vagy legalábbis döglődő - légyhez beszélsz.

Tegnapi nevetés tárgya:

F: Én még a Gül baba türbéjében sem voltam, oda is elmehetnénk egyszer.

én: Én már egy csomószor voltam ott, de soha nem mentem be. Szóval menjünk. Ha bármi ilyen ötlet van, csak szólj, engem minden érdekel. Bár azért biztos tudsz olyat mondani, amire azt mondom, hogy mégsem érdekel.

F: Tehát ha mondjuk olyan van, hogy valaki kiállította a gumiból készített babáit, amiket előzőleg gondosan bekent szarral, akkor ne szóljak?

Ciusék elköltöztek Almádiba, és gyakran megjelennek Veszprémben anyuéknál ebédre. Mielőtt anyuék pár napra elutaztak, anyu a következő tárggyal írt e-mailt Ciuséknak: Tájékoztatjuk, hogy a Mami hotel holnaptól pár napra bezár.

A három éves ikrekkel, Annával és Ákossal elindulunk Balatonföldvárra. Andi az ikrek mellé, két oldalra, a kocsiablakokra napfogót szerel - az egyik halálfejes, a másik hercegnő mintás. Anna felháborodva veszi tudomásul, hogy Ákos kapta a halálfejeset - ő, Anna meg csak a hercegnőset. Hisztisen csapkodja magát a hátsó ülésen, és így önti szavakba elégedetlenségét: "Mama, mama, inkább a halált! Inkább a halált akarom! Mama, mama, inkább a halált!" Mire Andi: "Na, Ákoska, odaadod Annácskának a halált?"

Naplementét nézünk Rékával, én csinálok pár fotót rólunk és a naplementéről. Ez még Réka internetellenes korszaka volt, amikor nem értette, hogy kik és miért írnak e-mailt. (Ekkortájt hangzott el ez az örökzöld mondása is: „De hát ki ír manapság e-mailt???”) Miután elkattintok pár fotót, Réka:

-   De most nem mehetsz be a házba, hogy egyből feltedd a Facebookra, és betagelj.

-   De ha lemegy a Nap, utána rögtön bemegyek tagelni.

-    Nem. Akkor az elmúlásról fogunk elmélkedni.

Valaki: Réka az angyal.

Ákos: Mi MÉG ördögök vagyunk.

Valaki: Mit csinálsz, Ákos?

Ákos: Tönkreteszem.

Valamelyik iker: Nem lehet irigykedni, Réka. Itt minden közös.

Valaki az egyik gyereknek: Ha ezt mind megeszed, nagy hasad lesz.

Iker: Igen, mint neked.

Én: Ma csütörtök van, tudod, Ákos?

Ákos: Igen.

Én: És holnap mi lesz?

Ákos: Péntek.

Én: És tegnap mi volt?

Ákos: Fagyizás.

Réka néha elragadtatja magát, és harapdálja az ikreket. Így magyarázza ezt a hobbiját:

-  De mit csináljak, ha egyszer a szüleik nem rágogatják őket! Valakinek csak kell.

Valaki: Anna, miért döntötted össze a házat?

Anna egy legóbábura mutatva: Mert neki nem tetszett.

Anna elszalad a Balaton felé, Réka ijedten kiabál utána.

Ákos: Majd én utána megyek, ne félj, Réka!

Valamelyik iker: Lekváros pizzát főztem és fagyipörköltet.

Az a nagy kérdés merül fel, hogy hány bábu lakjon a legóházban.

Én: Lakjon ez az egy piros.

Anna: De akkor nem tudnak beszélgetni.

Én: Akkor az a piros meg ez a kék.

Anna: De akkor nem tudnak táncolni.

Én: Akkor a piros, a kék meg a zöld.

Anna: De akkor nem tud barátkozni a piros a sárgával.

Rékából ezen a ponton előtör az angol nyelvtanár és drámapedagógus: Van egy angol mondás. „Two is a company, three is a crowd.”

Réka mond valami sztorit nekem, amiben szerepel a "csatorna” szó. Én valamiért nagyon bamba képet vágok, ezért Réka megkérdezi:

-          Ugye, tudod, mi az a csatorna?

Ezen kinevetgéljük magunkat, majd másnap reggel Ákos engem kér meg, hogy kísérjem el a vécére. Amikor Ákos már a vécén csücsül, én kicsit aggódom, mert olyan kicsi a gyerek, és olyan nagy a vécé, és én nem vagyok hozzászokva a gyerekvécérekíséréshez:

- Ákos, nem esel bele a vécébe?

- Nem esem bele. Kapaszkodom a szélébe. Ha meg beleesem, akkor elmegyek a csatornáig.

Réka pontosan ebben a pillanatban jelenik meg a vécéajtóban, és lecsapja a magas labdát:

-          Látod, Ákos tudja, mi az a csatorna.

Anna már jó ideje rosszalkodik. Andi kissé megelégeli.

Andi: Anna, szerinted tízes skálán mennyire vagy idegesítő?

Anna nagyon boldogan és elégedetten: Hetes!!!

Épp jegyzetelem fel egy fecnire a poénokat. Erre Anna: Írsz a Jézuskának? (Mindez júniusban.)

Reggel félkómában éppen teszem be a kontaktlencsémet, amikor Ákos beront a szobámba.

Ákos: Nem is tudtam, hogy a Balatonon is van ilyen. Sasadi úton is van.

Én: Igen, mert anyának is van kontaktlencséje. Nekem is van, mert rossz a szemem.

Ákos: Mindig???

Két felnőtt beszélget, már nem tudom kik:

-          A gyerekeknek hogy cikáznak a fejükben a gondolatok!

-          Nekünk is, csak az már senkit nem érdekel.