Sziszó világa

Pár hónapja a Jászai Mari téri főzelékezőben. Kora este, zárás előtt nem sokkal. A kiszolgáló néni olyan "nagyon fáradtan nagyon nevetek és viccelek mindenen" hangulatban ontja a hülyeségeket magából, és közben időről-időre elnézést kér emiatt. Én mondom neki, hogy szerintem, ha így körülnézek, meg hátranézek a sorban, mindenki remekül szórakozik. Erre megnyugszik, és szórja tovább a fáradt poénokat. Közben az előttem álló fiatalembert szolgálja ki. Felsorolja, miből van még, és miből hány adag van még. A fiatalember meg minden egyes fogásnál hátrafordul, és megkérdezi tőlem, hogy nem pont azt akartam-e én is kérni, mert nem akarja előlem elvinni. Például:

Néni: Van még három túrógombóc. Az egyik itt a pulton ez a bemutató darab.

Srác: Kérek kettőt.

Én: Túrógombóc! Azt én is kérek majd.

Srác: Akkor én csak egyet kérjek? Te kettőt akarsz?

Én: Nem, nekem egy bőven elég.

Srác: Biztos?

Én: Biztos, köszi. 

Néni odaad neki két túrógombócot, marad a pulton a bemutató darab. A fiatalember még ezt is megérdeklődi, hogy:"De a bemutató darabnak, ugye, nincs semmi baja?”Szóval enyém lett a bemutató darab túrógombóc, és tényleg nem volt semmi baja. Ja, és nem a főzelékfalodások bíztak meg, hogy reklámozzam őket. 

Erről a régi főzelékfalodásról még eszembe jutott a tegnapi kedves asszony a postáról. Együtt mentünk a Mammutban a liften fel a harmadikra, közben dumáltunk, aztán kiderült, hogy mindketten a postára tartunk. Amikor odaértünk a sorszámosztó automatához, egymást löködtük előre: nem húzzon csak Ön először sorszámot, nem, nem, menjen csak Ön! Végső érvnek ezt szánta (nem igazán értem, miért): "Én úgyis olyan közel lakom." Mondtam neki, hogy én is marha közel lakom. Ezzel meggyőztem, és végül hajlandó volt előttem sorszámot húzni. Levonom a tanulságot, és tanúságot teszek amellett, hogy kedvesnek lenni jó, kedveseim. Legyetek kedvesek kedvesek lenni!