A magyar irodalom és történelem iránt érdeklődő francia ismerős a következő sorokkal örvendeztetett meg: "Yesterday I read about Kossuth and Széchenyi. Széchenyi suicided. The poor guy." Írtam neki, hogy öngyilokban sajnos jók vagyunk, a legnagyobb magyar, az ifjú költőóriás, a színészkirály, csak hogy pár példát említsek. Írta, hogy azt olvasta valahol, hogy a magyarok a nyelvi elszigeteltség miatt magányosnak érezik magunkat, és ezért ilyen öngyilkos hajlamúak.
Ezt persze én is hallottam már, tetszetős elmélet, de amikor próbáltam elképzelni, hogy festene a gyakorlatban, elég komikusnak tűnt. Kovács Béla felmászik a Széchenyi lánchídra, és közben erre gondol: „Ugorjak, ne ugorjak? Nézzük, mi szól az ugrás mellett. Először is itt van ez a nagy nyelvi elszigeteltségem. Csak 15 millióan értik a nyelvemet. Ha legalább sikerült volna az angol nyelvvizsga, akkor nem lennék ennyire elszigetelt nyelvileg. De megmondta a tanárnő, hogy nem megy nekem a nyelvtanulás, felesleges erőltetni. Nyelvvizsga nélkül nem kapok fizetésemelést. Aztán meg itt van ez a Széchenyi István. Még ő is öngyilkos lett, pedig egy csomó nyelven beszélt, egyáltalán nem volt olyan elszigetelt nyelvileg, mint én. Pedig neki nem kellett nyelvvizsga, volt pénze dögivel, nem kellett fizetésemelésre hajtania. Annyi pénze volt, hogy ideépíttette ezt a lánchidat, hogy legyen honnan leugraniuk a nyelvileg elszigetelt honfitársainak. Köszönöm, Stefan.”
És zuhanás közben: "Szegény, szegény Stefan. Miért tanultál meg felnőtt fejjel magyarul? Ha magyarul meg nem tanultál volna, a magyarok nagy nyelvi elszigeteltségét át nem érezted volna, talán az életed is tovább tartott volna."
