Sziszó világa

Kis időutazás vissza a nyárba. Anyuval ügyintézési rohangálás közepette beleszaladtunk egy Frankel Leó utcai kiülősbe, ahol olimpiát néztek az emberek, épp a Magyarország-Izland kézilabdameccs ment. Pont akkor jött az első hosszabbítás, ott ragadtunk mi is, mint ahogy sok más arra járó-kelő járókelő is.

Egy darabig néztük, majd anyu egy ponton elfordította a fejét, mondván, annyira izgul, hogy nem tudja nézni – de azért mindenképpen maradjunk, és „nézzük” végig! Én nézem, anyu elfordulva sóhajtozik. Aztán közli, hogy ő igazából most magában imádkozik, hogy a magyarok győzzenek. Hiszen, ahogy az ájulás határán kifejti: "Az izlandiaknak tökmindegy, de szegény kis magyaroknak nagyon fontos lenne, jaj, az izlandiakat ugyan mit érdekli ez!" És magában imádkozgat, nagyon édes, muszáj össze-visszapuszilgatnom a szurkolóközönség szeme láttára.

Aztán egy arra sétálgató néni megkérdezi a szurkoló srácokat, hogy mi az állás.

Srácok: Döntetlen, most jön a második hosszabbítás. Tessék itt maradni, és megnézni!

Néni: Igen, maradok, de nézni nem bírom, mert annyira izgulok. (És ahogy pár perce anyu is tette, elfordul a képernyőtől.)

Srácok: Akkor tessék imádkozni!

Néni: Hát azt csinálom!

Anyu nekem: Én láttam rajta, hogy már imádkozik magában.

Volt is megint nagy összepuszilgatás.