Ma egy baráti beszélgetés eszembe idézte a római patkányos történetet. Rómában jártunk sokan, én Krisztával egy szobában voltam elszállásolva. Nyugovóra tértünk nyikorgó franciaágyunkban, amikor valami furcsa és szűnni nem akaró hangot hallottunk. Utólag egyértelműnek tűnik, hogy ez az úgynevezett szúpercegés volt, akkor is felmerült ez a verzió, de az adott pillanatban sokkal valószerűbbnek tűnt a Kriszta által felvetett lehetőség, miszerint egy patkány motoz a szobában. Én eléggé bepánikoltam, Kriszta a tőle megszokott szenvtelen nyugalommal és hidegvérrel előadta, hogy szerinte tuti, hogy őt fogja megharapni a patkány. Szépen, rendesen elő is készítette az útlevelét meg a biztosítását, az útikönyvből kikereste a mentők számát, mindezt odakészített az én éjjeliszekrényemre, és a lelkemre kötötte, hogy ha ő ott feküdne a patkányharapástól vérbe fagyva, akkor én hívjam a mentőket. Valamint még azt is, hogy ha ki akarnék menekülni a többiekhez segítséget kérni, akkor úgy tudok kijutni az ajtón, hogy ha előbb elforgatom a kulcsot, mert ő bezárta, szóval nem elég a kilincset rángatni. Ez már kicsit túlzott előkészületnek tűnt, de utóbb kiderült, hogy nagyon is bölcs gondolat volt. Ugyanis egyszercsak a Kriszta azt is bejelentette, hogy akkor ő most benéz a fiókba, hátha ott lapul a patkány. Én ettől annyira megijedtem, hogy visítva menekülni kezdtem az ajtó felé, és rángattam-rángattam a kilincset, nem értettem, miért nem jutok ki. Hát, ennyi a sztori, ott vicces meg vérfagyasztó is volt egyszerre.