Az úgy volt, hogy kiszállítottuk a szülőket a reptérre. Nem is hittem, hogy még ennyi hasznos plusz szolgáltatást fogunk tudni nyújtani nekik, mielőtt felszállnak a gépre. Hiába, az információ hatalom.
Apu először is az összes csomagot (anyuét, sajátját, kézit, feladandót) egyszerre felpakolta lemázsáltatni. Miközben leszedettem vele a felesleget, az ügyintéző fiúka hanyagul odabiccentett egy cetlire, amin a "van-e az Ön csomagjában szúrófegyver, lőfegyver, kábítószer, robbanóanyag stb." kérdések szerepeltek, hogy:
- Ezekre a kérdésekre válaszoljanak!
Anyuék teljesen megzavarodva álltak ott, nem is csodálom, nem vették az adást, miféle kérdésekre. Odapattantam, felolvastam nekik a kérdéseket.
- Nem, nem, dehogyis, nálunk semmi ilyesmi nincsen! – kiáltották aztán szokatlan egyetértésben.
Csomagok feladva, időnk, mint a tenger. Leültünk enni-inni, beszélgetni. Anyu egyszer csak ártatlanul rám emeli méltán híres, tengerkék szemét (mellesleg jegyzem meg, hogy a múltkor, amikor elvittem romkocsmázni, a Szimpla Kertben egy szép szál fiatal fiú odament hozzá, és elmondta, hogy ő ilyen szemeket még nem is látott; anyu meg saját elmondása szerint úgy tett, mintha külföldi lenne, mert nem tudott mit válaszolni), szóval rám emeli ezeket az ilyetmégnemisláttam szemeket, és húsvétibárány-ártatlanságú hangon megszólal:
- Ja, nálam van egy kisollókészlet, az számít?
Elkoboztam a szigorúan tiltott kisollókat. Pár perc múlva apu se szó, se beszéd előhúz a táskájából egy óriás méretű fújós dezodort, és teljes testfelületét befújja vele. Elkoboztam a robbantásveszélyes dezodort. Ezután mindkettejük kézipoggyászát átkutattuk - ki tudja, mit rejtegetnek még ezek a terroristagyanús elemek.
Még egy önként vállalt megpróbáltatás várt ránk. Naivan azt hittük, hogy a digitális fényképezőgép használatával kapcsolatos alapismereteket könnyedén átadjuk az ősöknek. Tényleg semmi bonyolítás, csak a be- és kikapcsolást és a fotó készítéséhez szükséges gomblenyomást akartuk elmagyarázni. (Amikor megjegyeztem, hogy egyébként azonnal meg is tudják nézegetni a kijelzőn a képeket, akkor ijedt „jaj, nem, nem, nem akarjuk megnézegetni, ne bonyolítsuk” kiáltásban törnek ki.) Szóval elmagyarázzuk, elmutogatjuk, aztán átadjuk apunak a fényképezőt, hogy a gyakorlatban bizonyítsa a megszerzett tudást. Nem hittem, hogy ennyi mindent el lehet rontani a digitális fényképező használatakor: kikapcsolt géppel akar fotózni, automatikusan a szeméhez akarja emelni a gépet fotózáskor, nem látja a kijelzőn a képet („én nem látok semmit, csak magamat” – a saját tükörképétől nem látja… tükröm, tükröm, mondd meg nékem…), nem hallja a fényképezőből jövő hangokat (csak ha a füléhez emeli, szóval a fülével kell fotóznia).
Aztán véletlenül fény derül még egy dologra.
Anyu: A csomagokat hogy fogjuk megkapni? Nem adtak érte valami poggyászjegyet?
Én: Nem. Ha leszálltok a gépről, kövessétek a többieket, akikkel egy gépen utaztatok. Aztán odaértek a futószalagokhoz, ahol mennek körbe-körbe a bőröndök, onnan ki kell választani a sajátotokat.
Anyu: Ja, hogy nem a gépen adják oda a csomagokat?
Szóval nem könnyű eligazodni ebben a gyorsan változó világban. Én ezt teljes mértékben megértem. Én pl. képtelen vagyok megjegyezni, mi az az ipad (vessetek meg, köpjetek le, kiáltsatok ótejószagúúristent). A pen drive-nak pedig a nevét nem tudom megjegyezni. A pen drive helyett mindig ipad-ot akarok mondani: előbbiről tudom, hogy micsoda, csak a neve nincs meg; utóbbinak folyton beugrik a neve, de nem tudom, mi az, és nem is akarok közelebbi ismertségbe kerülni vele - akárcsak anyuék a fényképező képnézegetési funkciójával.
De azon még én is meglepődöm, amikor az egyik barátnőmről kiderül, hogy még soha nem csetelt. (Ennek megfelelően az interneten sem szokott annyira szörfölgetni, így reméljük, ezt sem olvassa.) Tudván az internettel kapcsolatos ellenállásáról nagyon meglepődtem, amikor láttam, hogy regisztrált a facebookra, és írtam neki a fb-cseten, hogy: „Na, Eszti, tudsz csetelni?” Mire azonnal felhívott, hogy elmondja, hogy nem. Ehhez képest anyu egy cybermami, egy csetistennő.
És az sem könnyű, mondhatni kicsit skrizofén állapot, hogy az egyik pillanatban az anticset-barátnővel kell megértetnem magamat, a másikban meg a hipercyber informatikus haverokkal, akik rávetik magukat az ártatlan áldozat (= én) számítógépére, kijelentik, hogy nem elég alternatív-avantgarde-modern-kinky a képnézegető szoftverem, telepítik a kellően alternatív szoftvert, amin aztán én (lévén nem kellőképpen cybergyerek) nem igazodom el, szóval lőttek a felhőtlen fotónézegetésnek (magyarázni nem szeretnek a cyberlegények, csak telepítgetni). És ha a lakásomba látogató következő informatikusfélének előadom ezt a sztorit, akkor a reakciója erre az, hogy:
- Hmmm, neked nincs Norton Commandered? Telepítem. Az mindenkinek kell.
És hiába tiltakozom, hogy én jól megleszek nélküle ezentúl is, és hogy az előző sztori éppen azt kívánta példázni, hogy azt várom az informatikusoktól, hogy az én szerény igényeimnek és képességeimnek megfelelően alakítsák a gépemet, csak köti az ebet a karóhoz, hogy a Norton Commander aztán tényleg mindenkinek kell!
Mindeközben pedig a fejlődés bizonyos elemeihez pillanatok alatt úgy hozzászokom, mint a pinty. Például keservesen sírnék-rínék, ha az élőadástvisszatekerős tévémet elvennék. Annyira megszoktam, hogy már furcsállom, ha valami látnivalót nem lehet visszatekerni. A múltkor az erkélyről láttam, hogy a szomszéd házból kilép a kis japó gyerek. Egy pillanatra elbambultam, és aztán már csak azt láttam, hogy egy szőke csajjal megy vissza az épületbe. Ki lehet ez a csaj? Hogy üdvözölték egymást? Arcrapuszi volt vagy smár? Erről lemaradtam. Sebaj, visszatekerem. És a kezem automatikusan nyúl a távirányítóért. Aztán leesik, hogy erről most tényleg lemaradtam.
Utóirat: Anyu írásban elismerte, hogy ez a poszt "valósághű", csak annyit kért, tegyem azt is hozzá, hogy én viszont ma azt kérdeztem telefonon tőle, hogy ha nincs itthon alufóliám, akkor folpackot is tehetek-e a megsütendő kalbászra... Ebből is látszik, hogy mindenkinek más okoz nehézséget: kinek a digitális fényképezőgép használata, kinek a csomagok átvétele a reptéren, kinek a csetelés, kinek az, hogy ne telepítsen mások gépére folyton új szoftvereket, kinek annak elfogadása, hogy nem mind visszatekerhető, ami élő - ez utóbbi gyakran együtt jár a „pen drive” szókapcsolat megjegyzésére való képtelenséggel és az alapvető kolbászsütési és folpack-használati ismeretek hiányával. És anyu nem is sejti, hogy dupla gólt lőtt, mivel az "alufólia" és "folpack" esetén nemcsak a gyakorlati alkalmazásuk, hanem maguk a szavak is problémát jelentenek nekem, utóbbi nem nagyon szokott eszembe jutni.... És valakinek még a betűméret beállítása is problémát jelent.
