Most pedig irány a történelmi Prizren - ahol valószínűleg már a rómaiak idején is kereskedőváros állt. (FOTÓK: http://www.ongo.hu/felhasznalok/ksziszo/galeriak)
A pristinai városnézés után délután 3-kor ismét visszapattanunk a kocsiba, és irány a Pristinától délnyugatra, az albán határ közelében fekvő Prizren. A kb. 60-70 km-t cirka 2 óra alatt sikerül abszolválnunk. Hegyek között kanyarog a keskeny út, elég sok autó és kisebb teherautó, előzni nehéz, sokszor lehetetlen, és ha mégis sikerül, nemsokára ismét bekerülünk egy lassan döcögő járgány mögé. Katalin sofőrasszony szentségel, nem érti, miért nem szeretnek a helyiek 40 km/óránál többel hajtani. Közkedvelt közlekedési eszköz a traktor(szerűség) is, ezek is jelentősen lassítják a közúti közlekedést. Én kicsit örülök, így legalább alaposan meg lehet nézni a tájat meg a kisvárosokat, amelyeken áthaladunk. És fotózni is könnyebb, mintha 150-nel repesztenénk.
És hogy milyen az előttünk feltáruló országkép? Mindenhol félig kész építkezések, építkezések, építkezések. Ezt ellensúlyozandó ugyancsak mindenhol lerombolt épületek - köztük utólag a fotókon több helyen is kupolás templomot vélek felfedezni, ott a távolság miatt ezt nem láttuk. Az egérhadak most sem mentek szabadságra. Ha valaha a „Minden egér szereti a sajtot” című meséhez akarnátok szereplőválogatást tartani, a legideálisabb helyszín Koszovó, higgyétek el nekem. Ezenkívül továbbra is patkány- és kutyatetemek fémjelzik utunkat. És modern mecsetek, amelyek úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra. Lehet, hogy megrendelést adtak le 100 ugyanolyan mecsetre? Mecsetlakótelep.
Az út mellett, a csalitosban, itt-ott kis csoportokban sírkövek fehérlenek. És mint nálunk a világháborús emlékművek, itt is minden település elején avagy végén UCK-emlékmű a háborúban elesettek emlékére. A településeken belül pedig, akárcsak Pristinában, itt is itt-ott kitéve az utcára, a falra, egy oszlopra egy-egy elesett katona képe. És vidéken is a fővárosban éppen menő graffitik dívnak, a már jól ismert "Jo negociata” és az „Eulex UNMIK áthúzva”.
Az is kiderül, hogy Koszovóban a két legmenőbb szabadidős tevékenység nem más, mint az autómosás és a házasodás. Nemcsak szombaton, de vasárnap és hétfőn is esküvői menetek tömkelege jön szembe velünk, a vidám fiatalok, ahogy illik, limuzinból integetnek. Az esküvői menetek egyhangúságát egy-egy KFOR-terepjáró töri meg. A legkisebb, legleszakadtabb faluban is legalább két "Auto larje" feliratú cégtábla hívogatja az autóst. Nagy divat az autómosatás, Nóra azt mondja, itt is státusszimbólum az autó – „ha már másunk nincs, legalább azt tartsuk tisztán” felkiáltással mosatják is rendszeresen. Bár néha úgy tűnik, pang az üzlet: az autómosó előtt 13 év körüli fiúk szőnyeget (nem autósat, rendes szobait) tisztítanak. Ötletesen bővítették a cég profilját. Tuti, hogy Koszovóban a legnagyobb az egy négyzetméterre jutó automosók száma. Az építkezésen, az esküvőiparon és az "auto larje" vállakozásokon kívül a legnépszerűbb üzleti tevékenységnek a zöldség- és gyümölcskereskedelem tűnik, úton-útfélen kis teherautókból kínálgatják portékájukat a termelők.
Az út szélén a hét szűk esztendő tehenei legelésznek. Aztán mindenhol kőfejtők és kőfejtők, nagy biznisz lehet itt a kőfejtés is. Elsuhanunk egy lóvásár mellett is. Aztán a viszonylag kopár vidék egyre zöldebb lesz, egyre több ez erdő, egyre magasabbak a hegyek, kitisztul a Pristinában megszokott iszonyatosan szmogos-poros levegő is. Közeledünk Prizrenhez.
Elsőre a Bistrica folyócska bal partján fekvő belváros helyett a jobb parton lévő „modern” külvárosba keveredünk. De ennek külön örülök, így nemcsak a szép, hanem a „hiteles” helyeket is látjuk. Néhány percig azt hisszük, hogy a belvárosban vagyunk, így igencsak álmélkodunk a látványon, mert Nóra valóságos kis ékszerdobozt ígért, de amit itt látunk... Hát, az inkább hiteles, mint ékszerdobozszerű. Széles, kavicsos-murvás úton sétálgatunk. A bútorüzletek kínálata kipakolva az "utcára", azaz a murvára. Prizren külvárosa talán még Pristinát is felülmúlja a szeméthalmok méretét és mennyiségét tekintve. A háttérben azonban már zölden felsejlenek a Šar-hegység vonulatai, rajtuk a 14. századi vár (Kaljaja, eredetileg a rablók, fosztogatók ellen építették védelmül, aztán 1455-1912 között ki mások, mint a törökök táboroztak a várban) és a szintén 14. századi ortodox templom (a Sv. Spast névre hallgat).
A külvárosban még egy lagziba is belekeveredünk. Az esküvői menet már összekapaszkodva táncol, bennünket is invitálnak, de mi gyáva nyulak módjára elfutunk (Katalin fél, hogy megkéselnek, Nóra vidáman nevetgél, én meg rendíthetetlenül fotózom a szeméthalmokat - oké, Katalin meri lefotózni az ifjú párt, de aztán Katalin, a bátor, bátran elfutott), és meg sem állunk a belvárosig. Mintha egy másik világba csöppentünk volna. Még mindig a jobb parton végighaladunk az üzletekkel, kávézókkal teli bájos főutcán, ami - nem jellegét, hanem rendezettségét tekintve - akár Szlovéniában is lehetne. Bekukkantunk a 16. századi török fürdőbe (az egyik helyiségben a falon egy elárvult fogas lóg, a másikban rongy és Ajax márkájú tisztítószer, hm a lelkes takarítónéni vajon lemossa az ötszáz éves, ódon kőfalakat?). A fürdő nyitva áll a turisták előtt, de ha jól emlékszem, nincs kitáblázva semmiféle infó, a személyzet egy főből áll (a takarítónéni elbújt vagy hazament), ha jól emlékszem, valami minimális belépődíjat szednek. Itt említeném meg, hogy még a magyar pénztárcának is minden viccesen olcsó Koszovóban, legalábbis az étel-ital-belépő.
Aztán tovább a főutcán, sok-sok régi épület, sokkal több, mint Pristinában. A főutca vége felé modern épületek, köztük egy régi minaret emelkedik a magasba, a hozzá tartozó dzsámit régesrég lebontották. A modern mecsetek itt is a megszokott számban, főleg persze a "modern” negyedben. Majd elérünk a Bistrica folyócska partjára (tetszik, hogy a part természetes, zöld fű burjánzik, nem betonozták le), velünk szemben a hegyek, az ortodox templom, a török vár, a hegyre felkúszó házak. A háromívű, 16. századi kőhídon átsétálunk a nyüzsgő óvárosba, ahol folytatódik a „Pristinához képest teljesen más világba csöppentünk” érzése. Törökös és szlávos hangulatok keverednek a koszovói történelem legújabb fejleményeivel. Itt egy kis dzsámi a 16. századi török költő, Suzi Cselebi sírjával - ő egyébként Buda alatt is járt Mihaloglu török hadvezér krónikásaként, na meg a gyaurok elleni hősi tetteinek megéneklőjeként, na szóval a főnök bértollnoka volt. Ott egy nagy dzsámi a 16. századból (Gazi Mehmed pasa hangzatos nevét viseli, ide akarták temetni a pasát, de elesett a harcmezőn, a hullája meg nem átallott elkallódni), de éppen felújítják, fel van állványozva, így még kívülről sem nagyon látunk belőle semmit. Amott meg a 13. századi Sv. Nikola ortodox templom, amit most a KFOR-legények védenek és őriznek. Emitt meg egy UCK-katona gépfegyveres szobra, a párját is megtaláljuk, neki nemcsak gépfegyvere, hanem látcsöve is van felderítési célzattal. A szovjet hősi szobrok stílusát idézi mindkettő, mögöttük a koszovói avagy albán zászló, piros alap fekete, kétfejű sasmadárral (ha jól sejtem, nem vagyok egy ornitológus-típus).
Az óváros keskeny utcáin, kiszélesedő terein ismét az az érzésem, hogy - ha nem lenne ez a törökös hangulat – szinte lehetnénk akár Szlovéniában is, ami a rendezettséget, az üzleteket, éttermeket, fagyizókat, a szombat esti nyüzsgést illeti. A folyóparton szép, rendezett éttermek sorakoznak, látszik, hogy itt számítanak a turizmusra, bár ottjártunkkor az éttermek teraszai konganak az ürességtől. Sajnos mi erről lemaradtunk, de Nóra meséli, hogy pár hete filmfesztiválon járt Prizrenben, amit a hangulatos folyóparton rendeztek.
Közben beesteledik, és a prizreni éjszakai élet - hogy egy képzavarral éljek - teljes gőzzel pezseg. A folyóparti elegánsabb éttermek talán még most is üresek, de a kis kávézók, cukrászdák, ivók teraszain egy tűt sem lehetne leejteni. Le is ülünk az utcára kipakolt székekre, és iszunk egy bozát, ami egy kukoricából vagy kölesből erjesztett ital, hm, hát nem túl finom (nekem túlzottan „erjesztett” ízű, de hát milyen is legyen egy erjesztett ital), de csak meg kell kóstolni valami helyi jellegzetességet (most olvasom, hogy nálunk anno a kunok ittak hasonlót).
Sétálunk még egy kicsit a folyóparton. Olyan tömegek árasztják el az utcát, hogy alig lehet lépni, kerülgetni kell a fiatalokat. Mert a tömeg persze nagyrészt fiatalokból áll. De nemcsak az éjszakai élet miatt: korábban is feltűnt már, hogy Koszovó fiatal ország. Nemcsak abban az értelemben, hogy még csak bő másfél éve független, hanem a lakosság korösszetételét tekintve is: mindenhol fiatalok, fiatalok, 20 év körüli fiatalok nagy tömegekben. Nem csoda, hogy annyi esküvői menetet láttunk. Szóval itt nem küzdenek a Nyugat civilizációs betegségével, a lakosság elöregedésével.
Aztán vissza Pristinába, a vaksötétben még hosszabbra nyúlik az a 60-70 kilométer. Ebből az irányból teljesen más érzés Pristinába érkezni, mint Szerbia felől - innen szinte metropolisznak tűnik, szinte egy világváros fényei integetnek felénk.
