Itt a tavasz, kirajzanak az emberek meg a kutyák a kerthelyiségekbe. Szerda este szembesültem is azzal, hogy milyen a négylábúakkal együtt mulatni. Gyanútlanul letelepedtem a Szimplakert asztalához, pár szót váltottam a nagyérdemű asztaltársasággal, majd azt észleltem, hogy csordogál valami a lábamra. Csak nem már megint az van, hogy érthetetlen módon, amint lerakom a piámat az asztalra, alatta egy tócsa keletkezik? De azért a földre csorogni nem szokott... Odanézek hát, és egy ebet látok, aki alattomban odasuttyonkodott, és nyilvános illemhelynek nézte az én legbecsesebb lábamat meg a Spanyolországban vásárolt, csinos kis szandálomat. Hát, ezt tartogatja nekem a budapesti tavaszi éjszaka. És az állítólagos jóbarátaim (tisztelet a kivételnek, viva Botond!) olyan jót kacagtak az én szerencsétlenségemen, mint már évek óta nem!
Persze ez még mindig jobb, mint amikor a budapesti nyári éjszaka azt tartogatta nekem, hogy a Fecskében az alkalmi udvarlóm, aki egy darabig igen érdeklődő és kedves volt, elkezdett egyre magába fordultabban viselkedni, majd egyszercsak boááá, kiugrott a rókakoma, szerencsére legalább nem rám.
Az udvarlók lehánynak, a kutyák lepisilnek - kérdem én: mi jöhet még???
