Első esténk a patkányos Pristinában

Az előzőekben taglalt eltévedések, táblamizériák, nyelvi problematikák, na meg főleg útviszonyok miatt a tervezetthez képest vagy három órás késéssel, éjfél felé érkezünk meg Pristinába. Terveinket a ViaMichelinre alapozzuk, amit Katalin szépen kinyomtatott, és amelyről olyan fokozott tisztelettel beszél, mint hívők a Szentírásról avagy az oltáriszentségről. Egyetlen összezördülésünk az út során abból adódik, hogy én ócsárolni merem a ViaMichelint, és ezzel megsértem Katalint vallásos hitében, amiért ezúton is elnézést kérek.

Pristina a (Wikipedia szerint) kb. félmillió lakossal bír.  Nóra vendéglátó asszony 200.000-et mondott, nem is tudom, kinek-minek higgyek. A világatlaszomban meg még nem külön állam, így ott sem tudom csekkolni. De félmillió vagy 200.000 lakos ide vagy oda, semmiféle tábla nem jelzi, hogy beértünk az ország fővárosába. (Mivel közel-távol semmiféle egyéb nagyobb város nincs, muszáj, hogy ez legyen Pristina.) Tábla helyett döglött patkányok és élő egérhadak jelzik, hogy lakott településre értünk.  Mint később kiderül, Nórának ez az itt töltött egy év alatt nem tűnt fel, így én a későbbiekben személyes missziómnak tekintem, hogy a kocsiból megmutassam neki választott második hazája ezen sajátosságát - nem nagyon sikerül, mert vagy szundibundizik a hátsó ülésen, vagy nem lát jól a sötétben. Ja, így már értem, hogy bírja a koszovói gyűrődést - a kellemetlenségeket átalussza, vagy vakon tekint rájuk. Később azt is láthatjuk, hogy inkább a lakott településeken kívül jellemzőek a patekok és egerek - Pristina Szerbia felé eső külvárosa a kivétel. Feltűnő még, hogy egerekből csak élőt látunk - nyüzsgő, nagy hadakban -, míg patkányokból csak döglöttet. Ennek okát megfejtendő születik ugyan néhány elmélet, de ezek mostanra már a feledés homályába is merültek.

Az elkövetkező két napon az utak szélét szegélyező, a tájkép és országimázs szerves részét képző kutyatetemekkel is kénytelenek vagyunk megbarátkozni. Nóra azt mondja, az albánok szeretnek a túlzott mértékben szaporodó ebekre vadászni, mert azok mindenféle betegséget terjesztenek. Szóval a magyar menhelyi négylábúak összetehetik a négy lábukat,  hogy nem Koszovóban ellette meg őket a jó édesanyjuk.

Miután Pristinát nagy nehezen megtaláltuk konkrétan az isten háta mögött, Nóra megtalálása is kisebb-nagyobb nehézségekbe ütközik. Azt állítja, hogy utcanevek meg házszámok nincsenek nagyon (én ezt a későbbiekben nem így látom, de hát kinek higgyünk, ha nem annak, aki egy éve itt él), de sebaj, csak menjünk kicsit a városban, és ő a legmagasabb épületben vár minket, ami nem más, mint a munkahelye, biztos megtaláljuk, mert az a legmagasabb épület... Hát, mi meg úgy látjuk, hogy elég sok magas épület van itt, lehorgonyzunk az egyik mellett, amit EU-s zászló ékesít meg komoly biztonsági erők őriznek. Telefon Nórának, de nem, nem, nem jó helyen vagyunk. Nóra azt javallja, hogy csak mondjuk meg egy taxisnak, hogy vezessen minket a legmagasabb épülethez, tudni fogja. Hát, a taxis hülyén néz ránk, és nem tudja. Aztán végül Nóra taxizik oda hozzánk, miután alaposan leírjuk, hogy itt vagyunk szemben egy mecsettel az EU-zászlós épület mellett...

Éjjel egy óra felé érkezünk Nóra lakásába, ami egy újépítésű, rendezett házban van. Ennek ellenére Nóra szerint a liftet nem ajánlatos használni, mert elég sokszor elromlik, meg áramszünet is gyakran van, és akkor órákig nem mentenek ki. (A későbbiekben azért néha merészen mégis megkockáztatjuk.) Hidegzuhanyként ér minket a hír, hogy még egy hideg zuhanyt sem tudunk venni, mert este 10 óra után bizony nincs víz, punktum. Utólag felmerül bennem a kérdés, hogy Nóra miért nem tesz félre estére lavórban vagy vödörben vizet, de aztán rájövök, hogy sajátos bioritmusából adódóan ő 10 felé minden este mély álomba zuhan. Mintha direkt a koszovói életfeltételekhez alkalmazkodó mutáció lenne. Hja, az evolúció csodái!

Szóval megtudjuk, hogy se zuhany, se kaki, esetleg ha annyira konformisták vagyunk, és ragaszkodunk hozzá, akkor pisilni szabad, meg ásványvízzel fogat-kezet-arcot mosni. Az ijedtségre iszunk valamiféle szerb pálinkát, amit Nóra egy kolostorban szerzett be, ahova később mi is ellátogatunk. Pálinkaivás közben a nappaliban belebotlunk az aggregátorba, amivel áramszünet esetén áramot lehet fejleszteni. Az áramszünetet a későbbieken egyébként csak egyszer tapasztaljuk meg egy élelmiszerboltban, ahol éppen nincs áram, vevők se nagyon, csak az eladók ténferegnek unottan a vaksötétben a polcok között, de egy perc múlva már be is üzemelik az aggregátjukat, és ismét felbúgnak a hűtők, és ismét fényesség támad.

Folyt. köv.