Úttalan utakon Koszovóországba, avagy új értelmet nyert az "isten háta mögött" kifejezés

Itt az idő, hogy áttekintést adjak Szerbia-Koszovó-Montenegró-Horvátország érintésével lebonyolított nyaralásomról/nyaralásunkról - de az úgy hangzik, mintha a partneremmel/párommal/kedvesemmel muhahaha mentem volna, amit mereven elutasítok. A hetero élettársammal mentem, mint Néma/Csendes Bob Jay-vel. Először is főleg a Szerbia-Koszovó részről számolok be, mert az volt a legérdekesebb, lévén nem holmi tipikus turistaközpontok.

A magyar-szerb határon gyanútlanul elszóljuk a határőrnek, hogy Koszovóba tartunk egy barátunk meglátogatása céljából, mire gyanútlanságunkra gyanús tekinteteket és csomagtartó-kinyitási parancsot kapunk válaszul. Elszokott már az ember attól, hogy egy határon megkérdezzék, hova utazik és milyen céllal és mennyi időre. Ahhoz meg hozzá sem szokott, hogy ilyen helyzetben hazudni is lehet.

Szerbia nem arról híres, hogy alaposan ki lenne táblázva, mi merre van. Budapesttől Pristináig tulajdonképpen kétszer kell "kanyarodnunk", de mind a kettőt sikerül elrontani - részben a táblák hiánya, részben szőkenős figyelmetlenség miatt. De így legalább betekintést nyerünk a szerb zsáktelepülések egzotikus világába is. És még néhány információ a szerb táblázásról: ha vannak is táblák, nem lehet őket látni a sötétben, nincsenek kivilágítva, ha pedig rávilágítasz, a fény gyakorlatilag elnyeli a betűket és nyilakat. Valami spéci, fény hatására eltűnő festékkel gyártották le az egész országban a táblákat. A Koszovó felé vezető utat pedig végképp nem szeretik kitáblázni ezek a szerbek. És amikor az ember azt gondolja, hogy "de hát muszáj, hogy a jó úton legyünk, nem tévedhettünk el már megint", akkor hopp, egy zsáktelepülés! És ha van is tábla, a nyilak elég félreérthetően vannak elhelyezve a településnevek mellett, pl. három településnév egymás alatt, mellette egy nyíl jobbra, egy nyíl balra - na de akkor a középső település jobbra vagy balra? És naná, hogy éppen a középső település a mi úticélunk, Pristina metropolisza, az alsó meg a felső pedig valami közeli kis falu, amit az amúgy igen részletes Nyugat-Balkán-térképünk még véletlenül sem jelöl.  Így több alkalommal előfordul az, hogy Katalin útitársnőmmel és sofőrasszonyommal a tábla megtekintése után két másodperccel homlokegyenest az ellenkezőjét állítjuk arról, merre is az arra. De amikor egy, még az előzőnél is valószerűtlenebbül világvégi útra jutunk, gyanús lesz a dolog, és visszamegyünk  még egyszer megnézni a táblát. A tábla alapos elemzése után megállapodunk, hogy a kevésbé világvégi úton kell haladnunk. Akkor még nem sejtjük, hogy végeredményben a világ legvilágvégibb útja fog Koszovóország székesfővárosába vezetni, legalábbis Szerbia felől, mert mint utóbb kiderül, Montenegro felül egész útszerű úton lehet megközelíteni Pristinát. Az úttémához kívánkozik még, hogy Pristinából ki a pristinai reptérre konkrétan egy kavicsokkal felszórt út vezet, ahol  személygépjárművel max. tízzel lehet haladni, ha nem akarunk komoly sérüléseket begyűjteni az alvázon vagy a kerekeken vagy mittoménhol (nem vagyok a műszaki autótudományok doktora, habár ilyesmik fordításából élek, muhahaha).

Amikor Nis városa körül már egy órája körözünk, de véletlenül sem találjuk a Pristina felé vezető utat, megállunk egy nagy vendéglátóipari egység előtt, ahol rengeteg autó parkol, hogy na, majd megkérdezzük. Csak hát nehéz úgy, hogy senki nem beszél se angolul, se németül - a szerb vendégmunkások pihenőhelye ez a parkoló. Néha naivan megörülünk egy német rendszámnak, na velük legalább megértetjük magunkat, még ha esetleg nincs is helyismeretük, de legalább megosztjuk egymással a problémáinkat - de ahogy közelebb megyünk, mindig azt látjuk, hogy ja, persze, a vendégmunkások német járgánnyal. Ez is egy újszerű élmény: nem gondoltam, hogy valaha német turistákra fogok vágyakozni - ahol eddig jártam, ott általában volt belőlük a kelleténél több is.

A nyelvi nehézségek ellenére csak nem adjuk fel a kérdezősködést - de mint kisül, nemcsak nyelvi, hanem egyéb nehézségek is adódhatnak. Odasomfordálunk két, erősen szexipari alkalmazott küllemű kishölgyhöz, akik a kocsijukban pihennek. Az egyik hevesen rázza a fejét az "English, Deutsch?" kérdésre. Aztán kicsivel később a másik megsajnál minket, és odajön. Mondjuk neki, hogy Pristina, Pristina. (Itt már feladtuk azt az előzőleg megbeszélt kérdezősködési alapelvet, hogy a szerb-magyar határon szerzett rossz tapasztalatok után Szerbia területén soha többé senkinek nem valljuk be valós úticélunkat, inkább közeli szerb falvakat nevezünk meg - de a szerbek furfangosak, és rögtön rákérdeznek: "Koszovo? Pristina?" Az emberek fején látjuk, hogy még azt is nehezen hiszik el, hogy Pristinába tartunk, de azt meg azért már végképp nem, hogy egy közeli, isten háta mögötti kis faluba igyekszünk, hogy éves, jól megérdemelt szabadságunkat eltöltsük.) És odatoljuk a képe elé a részletes, hatalmas méretű Nyugat-Balkán-térképünket, mutatjuk neki, hogy hol is van Nis, ahol most vagyunk, mutatjuk neki, hogy melyik úton akarunk menni Pristina felé (bár több nincs is), és mutogatunk körbe tanácstalan arckifejezéssel és kérdő kartartással jelezve, hogy nem tudjuk, merre van az általunk keresett út. Erre a kishölgy előkap a kocsijából egy A4-es méretű Európa-térképet, és azon mutogatja nekünk, hogy merre van Albánia. Nem túlzok, egy olyan térképet vett elő, amin csak az országok és a fővárosaik voltak jelölve, utak vagy egyebek nem. Próbáljuk visszadugni az orra alá a sajátunkat, és utalni arra, hogy az nagyobb és jelen esetben praktikusabb. (Bár ezek után én már úgy gondolom, hogy ha még mond is valami útirányt, no, arra biztos nem szabad mennünk.)  Végül kiböki, hogy mi a baja a mi térképünkkel: "Ik kann bukstaben nikt lézen." Azaz, hogy nem tudja elolvasni a latin betűket. Csak az a plusz vicc, hogy az ő Európa-térképén (amit az igazi térképekre nézve sértés térképnek nevezni) is latin betűk vannak.

Na, de végül csak rákeveredtünk a Pristina metropolisz felé tartó útra. A Nis és Pristina közötti, kb. 100 km-es és vagy 3-4 órás úton valódi örömmámorral tölt el minket az a két alkalom, amikor még táblán is szerepel a Pristina név - megerősítve a fáradt utazót azon reményében, hogy jó irányba halad. A világvégi hangulatot fokozandó Koszovó irányából előbb hívogató-vendégcsalogató villámok, majd zuhogni kezd az eső, mint egy D-kategóriás horrorfilm kezdőjelenetében. Az út kétsávos, közvilágítás nuku, személygépjárművek rajtunk kívül nem merészkedtek ide, néhány kamion között lavírozunk előre. A sofőrasszony szidja a kamionokat (bár elismeri, hogy a többségük nagyon előzékenyen viselkedik, és villogtatással jelzi, hogy most lehet előzni), hogy még tovább lassítják a haladásunkat, de én végig úgy érzem, hogy Allah küldte ezeket ide nekünk segítségül, hogy vezessenek és védjenek a sötét, viharos és zötyögős úton, amely néha megszűnik út lenni, és két kőbányaszerű és omlásveszélyt jelző táblákkal ellátott  - ezt bezzeg volt eszük kitáblázni -, meredek fal közötti kavicsos, kavicsbányaszerű terepen kanyarog tovább. Ekkor érzem úgy,  hogy vissza kellene fordulni legutóbbi eltévedésünk színhelyére, Prokupljébe (a név örökre agyamba ivódott), ami innen nézve hívogató, barátságos kisvárosnak, a civilizáció megnyugatató és biztonságos kis fészkének tűnik, ráadásul nyüzsgő éjszakai élettel bír, s ott kellene szállás után néznünk. Utólag már tudom, hogy ez valószínűleg reménytelen vállalkozás lett volna, és ha még találtunk is volna valamit, az egy patkányos szuterén lett volna.

Egyre kétségbeesettebb tévelygéseink során több alkalommal bejelentkezik telefonon koszovói vendéglátó asszonyunk, magyar barátnőnk, aki immár egy éve Pristinában dolgozik. Ecsetelem neki eltévedéseinket és aggasztó helyezetünket, amire üvöltő röhögés a válasz. Persze összegészében mi is jól szórakozunk, tulajdonképpen végigkacagjuk az utat. Közben további aggályok is felmerülnek. Én már egy ideje azon gondolkodom - csak nem akarom szóba hozni a sofőrasszonynak -, hogy mi van, ha a térkép által jelölt határátkelő nem/már nem/még nem/most éppen nem létezik, vagy éjszaka nem üzemel. Ezen gyanúmat erősítik vendéglátó asszonyunk - aki eddig csak repülőn közelítette meg az országot, és állította, hogy jó minőségű út vezet Szerbiából Pristinába - szaggatott stílusban előadott kérdései és intelmei:

- Ööö... Sziszi, melyik határátkelőn is akartok ti... ööö... átjönni?

- Hát, Nórikám, Szerbia felől egy van. Reméljük, azon átengednek.

- Ööö... De mi is annak a neve?

Megmondom.

- Aha... (de olyan hangon, mint aki tudja, hogy "ja, hiszen az egy hete nem működik, épp most láttam a híradóban a legújabb fejleményeket ez ügyben") ... Hát akkor számítsatok arra, hogy... ööö... (bennem fokozódó feszültség) ... hogy a szerbek ezt nem tekintik határátkelőnek (akkor nem engednek át? - merül fel bennem rögtön, és elképzelem, hogy mégis Prokuplje városkában töltjük a nyaralásunkat), hiszen nem ismerik el, hogy Koszovó önálló állam... ööö... szóval a szerbek nem biztos, hogy útlevelet fognak kérni, inkább személyit... ööö... a koszovói oldalon viszont már teljesen más lesz a hozzáállás... (Hogy pontosabban mi, azt jótékony hallgatás fedi.) Erre számítsatok.

A vihar közben egyre ijesztőbb jelleget ölt. Nekem meggyőződésemmé válik, hogy Allah haragja sújt le ránk, amiért olyannyira elragadtattam magamat, hogy a telefonban több alkalommal is azt mondtam Nórának, hogy "én azt az országot, amelynek a fővárosa felé ilyen út  vezet, nem ismerem el autonómnak". Sofőrasszonyom tanúskodó füle hallatára esküdözöm, hogy ha ezt az utat túléljük, én visszatérek a katolikus anyaszentegyház kebelére, és misét is mondatok.

Aztán odaérünk a semmi közepén lévő határátkelőhöz, ami csodák csodája létezik és működik. A szerbek valóban nem az útlevélre kíváncsiak, inkább a kocsi papírjaira. A koszovói oldalon a gépfegyveres határőrök döbbenten néznek ránk, hogy turistáskodni indulunk Pristinába, ilyet még nem pipáltak. Ráadásul két nő az éjszaka közepén. Lesz min röhögniük ma este, hogy na, ezeknek a libáknak sincs ki mind a négy kerekük, biztos összekeverték Pristinát Párizzsal vagy Koszovót Montenegróval. Biztos, ami biztos, legombolnak 50 eurót mondván, hogy "European green card in Kosovo no valid", szóval a lényeg az, hogy külön koszovói biztosítást kell kötni a kocsira. Megjegyzem, 50 euróból Koszovóban egy hónapig lehet enni-inni. Mindez egy, a jelenlegi határállomás-fogalmunktól kissé távol álló, lakókocsiszerű létesítményben történik. Utána a(z egyébként francia nyelven viccelődő, és a szerbeknél jóval barátságosabbnak tűnő) albán gépfegyveresek a biztonság kedvéért még beletúrnak a bőröndömbe, a divatos kis melltartóim közé - hátha mégis oda rejtették ezek az ártatlan arcú kishölgyek a szerbeknek csempészendő fegyvereket.

Aztán átjutunk a határ másik oldalára. Az elvileg kétsávos úton várakozó két sor alig fér el egymás mellett. További nehezítésként több busz is elkezd előzni velünk szemben, mintha mi ott sem lennénk, egyszerűen leszorítnak az útról. Küzdünk az életünkért. Nevetünk, kacagunk, hitetlenkedünk.

Miután ilyen sikeresen átutaztunk Istenhátamögöttön, már csak órák kérdése volt, hogy megérkezzünk nyugat-balkáni túránk első állomására. De erről legközelebb!

Folyt. köv.