Megvan az a talán elítélendő szokásom, hogy szeretem kihallgatni ismeretlenek érdekes beszélgetéseit. Nemrég egyenesen arra vetemedtem, hogy egy láthatólag első randin feszítő tizenéves párocska mellől nem tudtam eljönni, miközben mindhárman a kilátást bámultunk a budai várból. Illetve én csak úgy tettem, mintha bámulnám, ők meg inkább egymást bámulták megbűvölve, és a következő szavak hagyták el ajkukat:
Lány: Tudod, minek öltöztünk be a barátnőmmel farsangkor? Kosztolányinak és Adynak. Én voltam Kosztolányi, mert ő a kedvencem. A barátnőm is Kosztolányi akart persze lenni, de végül sikerült rábeszélnem Adyra. Régi fotókat tanulmányoztunk, hogy milyen ruhákban jártak, szereztünk öltönyöket, kalapokat, csokornyakkendőket. Napokon keresztül vitatkoztunk, hogy ez vagy az a kalap hiteles-e, felvett volna-e ilyet Kosztolányi vagy Ady.
Fiú (teljesen elolvadva): A múltkor, egy buli végén a legjobb barátommal, nem fogod kitalálni, mit csináltunk. Elzarándokoltunk hajnalban Kosztolányi síremlékéhez, mert ő a barátom kedvence, és én is szeretem.
Ezen a ponton képtelen voltam tovább meredten bámulni a Bazilikát, mert nem akartam lemaradni a csókjelenetről. A romantikus dramaturgia beteljesedett, a csók elcsattant, én meg elballagtam, mert több kihallgatnivaló már nem volt.
