(Régebben már a blogon szerepelt dolgok összefoglalása, kiegészítése.)
Magyar nyelvem, mesebeli nyelvem, csodanyelvem. Ki lennék vajon nélküled? Nyelvelhetnék angolul, szájalhatnék németül, és ha megorrolnék, orrhangon onthatnám magamból a francia szitkokat. És csak fülelnék, ha magyarul beszélnének mellettem, és csak agyalnék, mi lehet ez az idegen hangzású nyelv. De legalább végre megtudnám, hogy hangzik, mert most az értés elveszi a puszta, értelem nélküli hallás lehetőségét.
Faggatom külföldi ismerőseimet, hogyan hangzik nekik a magyar. A lengyelektől kiábrándító választ kapok, ők csupa „e” hangot hallanak – hát tényleg mekegnénk? Angliában többször is leszólítanak az utcán, amikor barátnőmmel hevesen, nagy beleéléssel magyarázunk magyarul. (Hisz érthetően magyarázni magyarnak csak magyarul lehet. Ez az etimológia nagy derültséget kelt magyarul tanuló tanítványaim körében, akárcsak az, hogy a "magyarán szólva" azt jelenti, hogy „érhetően, egyszerűen fogalmazva”. Ez nekik olyan önellentmondás, mint az „Ungarisch ohne Mühe – Magyarul fáradság nélkül” című magyar nyelvkönyv címe.) Az angol járókelők spanyolnak vagy olasznak hallják nyelvünket (néha egyesen azt a kérdést szegezik nekünk, hogy Olaszország melyik részéből jöttünk), de lehet, hogy csak azért, mert hangosan beszélünk, és szélesen gesztikulálunk, és annyira beleéljük magunkat, hogy kicsit éneklősre vesszük a figurát.
Bár az angolok nekem nem tűnnek túl hiteles forrásnak nyelvek terén. A Socrates ösztöndíjával mentem ki egy angol iskolába némettanárnak. Mielőtt kiutaztam volna, a Socrates elküldte német nyelvű pályázatomat a suliba. A tanári kar értetlenkedve nézegette az ismeretlen nyelven írt oldalakat (mint utóbb kiderült, az iskolában nem volt sem némettanár, sem németoktatás), majd megmutatták a helyi magyaroknak, mert azt hitték, magyarul van. Szóval egy egész tanári kar nem ismerte fel a német nyelvet az íráskép alapján. Viszont a vidéki Angliában is teljesen váratlan helyeken botlom magyarul beszélő egyedekbe. Leesik az állam, amikor a vidéki kisváros olasz kávézójának pakisztáni pincére magyarul szól hozzánk. A kuzinja Pécsen orvos, ő is járt már nála látogatóban, és ami a nyelvtanulást illeti, nem vesztegette az idejét, mondhatni, kicsit már pötyög magyarul.
Pötyög kicsit magyarul, ezen a megtanulhatatlanul megtanulható nyelven. Vannak olyan angol és bolgár ismerőseim, akik döbbenetesen jól, akcentus és gondolkodás nélkül beszélnek tökéletesen magyarul. Ráadásul a bolgár lány mindezt Bulgáriában tanulta, soha nem élt Magyarországon. És egyszer sem torpan meg beszéd közben habozni. Vagy habzani. Még azt is tudja, hogy a „folyó hó” kifejezésnek semmi köze az elolvadt hó folydogálásához. Velem együtt szívből nevet a "Francia magány tanítás" típusú apróhirdetéseken. (Hm, hogyan legyünk magányosak francia módi szerint, ha a magyart vagy a bolgárt már unnánk?) Még az sem jelent neki problémát, hogy mi a különbség az "Azt hiszem, hogy…" és a „Hiszem, hogy…” fordulat között.
Én meg csak próbálom, próbálom beleverni a tanítványaimba, hogy nem, nem és nem, nem úgy mondjuk, hogy „Hiszem, hogy elmegyek moziba.” Viszont például egy cég vezérigazgatója nem mondhatja azt, hogy „Azt hiszem, hogy ez cégünk szellemisége.” Az egyik főmondat bizonyosságot, a másik bizonytalanságot fejez ki. És ezt a különbséget csak a főmondatba helyezett „azt” utalószóval érjük el, aminek eredetileg semmi köze a bizonyosság-bizonytalanság kifejezéséhez. Bizony, nehéz elhitetni a külföldiekkel, hogy nem őrültem meg, amikor próbálom a magyar nyelv rejtelmeit boncolgatni nekik.
Aztán a „nem” tagadószóval is meggyűlik a nyelvtanár és a nyelvtanuló baja. Ekkor jön el az a pont, amikor a nyelvtanár (vagy a nyelvtanár számára jobbik esetben az egész magyar nemzet) végképp és visszavonhatatlanul idiótának tűnik a tanuló szemében. Hiszen szegény tanár bármennyire is el akarja kerülni, előbb-utóbb kiderül, hogy a "Régen buliztunk." (azaz ideje végre bulizni) és a „Régen nem buliztunk.” (azaz ideje végre bulizni) mondatok ugyanazt jelentik. Aki tud, mutasson nekem olyan külföldit, aki ezt kétkedés nélkül benyeli! A legtöbb esetben meg persze mégis megváltoztatja a tagadószó a mondat jelentését. Nézzük csak a "Régen buliztunk." mondat másik jelentését: ’Régebben jártunk bulizni, de most már nem járunk.’ Ha ebben az értelemben használom ezt a mondatot, akkor a tagadása valóban tagadás lesz. És ez csak egyetlen példa volt, de ilyen és ehhez hasonló problémák tömegével merülnek fel már kezdő szinten is. A nyelvtanár fő ambíciója és alapvető taktikája: minél több ilyen furcsaságot minél tovább eltitkolni a tanulók elől, mert ha minden kiderül, soha nem vergődünk zöld ágra. Mindkét félnek szemfülesnek kell lennie, hogy hosszú vajúdás után megszülessen egy-egy épkézláb mondat. Egyik leglelkesebb és legszorgalmasabb német tanítványom elől hosszú hónapokig titkolom a tárgyas igaragozás létét. (Ez emberfeletti teljesítmény, hiszen a „köszönöm” alakot mindenki az első naptól kezdve ismeri – az alanyi ragozásnál viszont a "köszönök" alakot tanuljuk egyes szám első személyben.) És mint utóbb kiderül, jól is teszem, hogy titkolózom. Utólag ugyanis bevallja, hogy már az alanyi igeragozás különböző típusaitól fizikai rosszullét fogja el: szédelegve, furcsa kábulatba esve rója Budapest utcáit egy-egy nyelvóra után. Hát ha még azt is megtudja majd, hogy míg az arctalan tömegben sétál, a cégtáblákról arcátlanul, kajánul pentameterek nevetnek rá - „Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő” -, és még a pénztárnál is egy hexameterrel üdvözlik: "Áfás számla igényét, kérjük, előre jelezze!"
De térjünk csak vissza azokhoz a csodalényekhez, akik mindezt a hihetetlenséget tökéletesen, készségszinten elsajátították, olyan remekül, hogy ihaj meg csuhaj. Angol ismerősöm állítja, hogy ő ugyan nem bújta a nyelvkönyveket meg szótárakat, hanem igenis az élet iskolájában, a kocsmában tanult magyarul. De aztán lebukik. Mégpedig annak köszönhetően, hogy egyik kedvenc időtöltésem a magyar-német meg a magyar-angol szótár lapozgatása. Az Országh-féle nagyszótárban találom ezt: mutyizik = to pay fifty-fifty. Meg is beszéljük szótárlapozgatós társammal, hogy szegény angolok, akik ebből próbálnak magyarul tanulni, jól félre vannak vezetve! Később nekiszegezem a kérdést az angol csodalénynek, a tiszteletbeli magyarnak: "Tudod, mit jelent az, hogy mutyizik?" Gondolkodás nélkül vágja rá a választ: "to pay fifty-fifty". Ekkor már nem kétséges számomra, hogy betanulta az egész szótárt A-tól ZS-ig. És afelől sincs kétségem, hogy azt is tudja, hogy a ’kétség’ főnév a ’két’ számnév származéka. Egység, kétség, (szent)háromság. Egységben az erő. De ami a magyar nyelvet illeti, inkább kétségben az erő.
Hát ilyesmikről elmélkedem én unalmas pillanataimban, és hiszem, hogy ez
érdekes, de azt hiszem, nem mindenki találja annak. Hiszem, hogy néhány vakmerő külföldit eljuttatok oda, hogy ne csússzanak ki a száján „Izgató úr, elnézést, kicsit késni fogok, még Péterben vagyok!” típusú mondatok. Azt hiszem, ezzel ők is jól járnak.
