Tej, szalámi, sajt, Csücsök ABC, kassza, fizetés. A pénztáros csávó az Anima „… csinálj sok-sok gyermeket” refrénű számának andalító dallamára pakolja ki a három raklap óvszert a polcra. Szeretem az ilyen antikoincidenciákat, amik tulajdonképpen koincidenciák is egyben. Hegel mind a tíz ujját megnyalná  (talán még a cipőjét is levenné, és mind a húszat) egy ilyen remekbe szabott, egy jelenetbe összesűrített tézis-antitézis-szintézis láttán.

Villamoson kihallgatott beszélgetés, két huszonéves fiú:

 -         Nem tudod, hol lehet a Mammutban kulcsot másoltatni?

-         Én nem mondtam, hogy lehet. Csak itt a körúton tudok egyet, de az most nincs nyitva. De nem lehetne csak úgy simán sörözni? Minek ez az előjáték? 

Aztán az egyik az apjáról kezd el mondani valamit, mire a másik:

-         Amúgy tegnap pont apádról láttam egy filmet.

-         Az én apámról?

-         Igen, a Hitchcockot. Apád egy az egyben olyan, mint Hitchcock. Majd nézd meg.

 A jókedélyű kabinos/masszőr felszólítja a soron következő masszírozandó vendéget, hogy jöjjön, és foglalja el a masszázságyat: „Egyes ravatalra lehet jönni! Egyes ravatal szabad!”

 Ugyanez a kabinos/masszőr, amikor meglátja, hogy két hajszárítóval szárítok egyszerre hajat: „Hát, ez nagyon nonfiguratív!”

 Nagymamák a hőlégkamrában (direkt miattuk maradtam abban a hőlégkamrában, mert már ránézésre sejtettem, hogy lesz mit kihallgatni):

-         Na, és mit adtál a Balázskának névnapjára?

-         Á, nem tudtam mit kitalálni, csak csokit kapott meg egy pár női zoknit.

-         Én mindig könyvet szoktam adni az unokámnak, és beleteszek egy húszezrest. Látnod kellene, milyen fejet vág, amikor meglátja, hogy könyvet kapott... Bár udvariasan megköszöni, de látszik, milyen csalódott. Aztán azt is látnod kellene, amikor észreveszi a pénzt, na, akkor megváltozik az arca.

A nagy hóesésben felszaladtam, hova máshova, mint a Várba, hogy egyszer végre hóesésben is megnézzem. Ahogy ott andalogtam, és pont az járt a fejemben, hogy „pepita a néger, nincs Fekete Péter", egyszer csak előbukkant, egyszer csak előtoppant egy fekete (értsd: néger) pár a fehér hóban. Majdnem odaléptem hozzájuk, hogyaszongya: „Kérem, Önök nem olvasták Szabó Lőrincet? Mert akkor biztos tudnák, hogy most pepitának kellene lenniük! Mert kérem, igenis, igenis, hogy a valóság alkalmazkodjon a költészethez, punktum!”

                    Már régóta zavar, hogy a tehetségkutató műsorokban a műsorvezetők rendszeresen, következetesen a „mielőtt meghoznád a döntésedet…” fordulatot használják. Bántja a fülemet, magyartalan. Szerintem nincs olyan magyar kifejezés, hogy „meghozza a döntését”. Van olyan, hogy „döntést hoz” vagy ”meghozza a döntést”, ill. „meghoz egy döntést”. 

                    És bár szerintem az ígéretesen induló Voice is egyre érdektelenebbé kezd válni, azért ma is megnéztem. A produkciók nem nagyon kötöttek le, így ismét nem kerülte el a figyelmemet ez a kis magyartalanság. Annyira nem kötötte le, és annyira nem kerülte el, hogy ahelyett, hogy izgultam és drukkoltam volna, inkább kedves hangnemű levelet fogalmaztam magamban, holott még csak egyszer hangzott el aznap az ominózus kifejezés:  

                    „Kérem, valaki mondja meg az amúgy szimpatikus műsorvezetőnek, hogy ne mondja többet ezt, hogy "Andi, mielőtt meghoznád a döntésedet…"! Mondja inkább azt, hogy „Andi, mielőtt döntést  hoznál” vagy azt, hogy „Andi, mielőtt döntenél” vagy azt, hogy „Andi, mielőtt meghoznád a döntést”…”  

                    Épp másodszor fogalmaztam át magamban a levelet azzal az eltökélt szándékkal, hogy a műsor vége után tényleg írok is nekik. De közben jött a második döntési kör. Épp arra gondoltam, hogy valószínűleg előre megírják ezeket a szövegeket a műsorvezetőnek, mert annyira következetesen használja ezt a kifejezést - ha csak úgy természetesen beszélne bele a nagyvilágba, biztosan magyarosabb lenne. Szóval épp másodszor fogalmaztam, és épp arra gondoltam, hogy ezt az „előre megírt szöveg” témát is beleírom a levélbe, amikor lássatok csodát, a műsorvezető száját a következő mondat hagyta el: „Mielőtt meghoznád ezt a döntést…” Kíváncsian vártam, mit fog mondani a még hátralévő két zsűritagnak. Hát ezt mondta: "Mielőtt meghoznád ezt a nagyon nehéz döntést…", ill. „Mielőtt meghoznád ezt a komoly döntést…” 

                    Lehet, hogy telepata nyelvművelő vagyok??? Vagy egy nyelvművelő társam megelőzött, és beüzent nekik??? És óh, bárcsak minden kívánságom így teljesülne! Bár azért mindegyik ne, mert gondolatban sok minden megtörténik, olyanok is, amik inkább ne váljanak valóra. Mondjuk minden olyan kívánságom teljesüljön így, amivel kapcsolatban háromszor átfogalmazok magamban egy jó kis levelet. 

Általános vidámság uralkodott dec. 31-én a Király fürdőben.  A kassza előtti sor egy merő színes forgatag volt, mindenféle fura öltözékű emberekkel, például békát mintázó sapkát viselő fiatalemberrel. Egy idősebb, de fiatalos házaspár állt előttünk a sorban.

 Pénztárosnő: Megmutatná a nyugdíjas igazolványát?

Férfi: Persze, persze, ha már végre nagy nehezen sikerült megszereznem, megmutatom, büszke vagyok rá. De csak a fénymásolat van itt, az eredetit otthon őrzöm bekeretezve.

 Az is kiderül, hogy anyuka kapott egy kuponos, félárú belépőt a gyerekektől karácsonyra, de a nyugdíjas jegy valójában olcsóbb lett volna, mint a félárú kuponos. Erre apuka:

-         Na, ezt leverjük a gyerekeken!

 A kabinos bácsi is vidám, szilveszteri hangulatban volt, olyan szófordulatokat használt, mint pl. „Hölgyeim, ha indítványozhatom, inkább arra menjenek.”

 Aztán a gőzből kijött egy tetkós vidám párocska, behuppantak mellénk a hideg vízbe. A tetkós fiú vicces előadást tartott arról, hogy ha nem akarunk gyógyszerre költeni, csak igyunk itt a medencéből, mert a beteges nyugdíjas bácsik biztos belepisilnek, úgyhogy itt a vízben van minden, vérnyomásra, szívre, a Béres-csepp ahhoz képest kutya. Majd a mi szórakoztatásunkra a barátnőjéhez fordul:

-         Na, visszamenjünk még a gőzbe? Á, de mégse, nem bírok most még egy szexet… Ja, de ez nem jó duma, mert az előbb csak 20 másodpercig voltunk bent.…

Gyerekkorunk Három kívánságának méltán népszerű műsorvezetője január 1-jén felbukkant a helyi éjjel-nappaliban. Amikor a pénztárhoz sietett, utánaszólt egy rendesen kikent-kifent idősebb hölgy (bár ezen az „idősebb” megjelölésen ő biztos felháborodott volna, mint az a későbbiekből is kiderül). 

-         Tibikém, diszkózol még?

-         Persze, persze, mindenfelé az országban.

-         Ezzel a testalkattal??? – kérdezte szemtelen kokettséggel a hölgy.

-         Hát, megöregedtünk – felelte fásultan Tibikém.

-         Én nem, Tibikém, én nem! – kiáltotta be a hölgy enyhe riszálással a jelenet végszavát.

1. 

Épp fizetek az éjjel-nappaliban, a Margit körúton, amikor teljes eksztázisban odapattan egy néni, és megkérdezi a pénztárosnőtől:

- Ez tényleg az a hagyományos, régi, 70 W-os izzó?

- Igen - feleli a pénztárosnő fásultan.

- Ó, akkor visszamegyek, van ott még két darab, mindet felvásárolom – folytatja lelkesen a néni, nem hagyva lelombozni magát a pénztárosnő fásultságától.

2. 

A négyes-hatos villamoson ott áll egy idősebb férfi, akit kiköpött BKV-ellenőr külsővel vert meg a sors, valamint a munkahelye is rásegített a BKV-egyenruhára hajazó munkásruhával, aminek a hátán "Épker Biztonsági Szolgálat" vagy ilyesmi felirat áll. Bár látom a feliratot, mégis annyira BKV-ellenőrszerű az egész jelenség, hogy előbányászom a táskám mélyéről a jegytömbömet. Közben egy csapat lány és fiú odamutatja a bácsinak a bérletét, aki erre nagyon elkezd nevetni, és mókás történetek tömkelegét adja elő a "mikor és hogyan néztek BKV-ellenőrnek" témakörben. Kár, hogy nem hallom rendesen, vicces lehet, mert a lányok viháncolva nevetnek, pedig nem is jóképű a bácsi.

Mindenkinek megvan a maga keresztje, őt ellenőrnek nézik, engem terhesnek - tanulság: lényeg, hogy nevetgélve görnyedjünk a személyre szabott keresztünk alatt.

3. 

Két néni a négyes-hatoson, akik szerintem az unokaöccsükről beszéltek vagy mindenképpen valami olyan férfiemberről, akit mindketten mindenképpen mindörökkön-örökké táplálni akarnak. Lehet, hogy amúgy utálja egymást a két nagynéni, de ez a közös cél még mindig összetartja őket. Az egyik méltatlankodva sorolja, hogy a célszemély mi mindent nem szeret, hogy ezt sem eszi meg, meg azt sem eszi meg, a múltkor azt a jó kis marhapörköltet is otthagyta a tányéron. Mire a másik:

- De hát akkor mit eszik?

- Krumplistésztát evett a múltkor.

- Jaj, az a pocsék krumplistészta!!! – feleli Néni 2. a legteljesebb felháborodás hangján.

4. 

Miután Ázsia-szerte kedves és kevésbé kedves helyiek tömkelegétől kaptam útbaigazítást, Budapesten visszaállt a régi rend, és mindenki tőlem akart útbaigazítást kapni (szinte rögtön hazaérkezésem után Budapest-térképet előkapva magyaráztam el a néninek, hol is van pontosan a Hold utca, mert a Bajcsy hatker felé nyíló oldalán kolbászolt elveszetten, mint én Kualában és Lumpurban). Két útbaigazítandó néninek is azt mondtam, hogy „tetszik”. Be tetszik kanyarodni ott jobbra… Amint kimondom, rögtön bevillan, hogy lehet, hogy nagyon utálják a tetszikezést, mert az azt jelenti, hogy öreg néninek néznek ki. Mint ahogy én még a mai napig jobban örülök, ha letegeznek, mert akkor még fiatalnak nézek ki, ha magáznak, akkor meg már középkorúnak.

 Pár napon belül meg is kaptam a nénik letetszikezéséért járó méltó büntetésemet. Karácsonyi ajándékok után kajtattam egy bevásárlóközpontban, két húsz év körüli leányzó osztogatott ott valami szórólapokat. Egy őszes halántékú, de még csak negyvenpár éves férfi kért tőlük útbaigazítást, a lányok nagyon kedvesen válaszoltak, de sajnos letetszikezték szegény mégegészfiatal-tökjóltartjamagát Őszes Halántékot. Gondoltam, ha már ilyen kedvesek és jól informáltak, én is tőlük érdeklődöm. Majdnem azzal kezdtem, hogy "Lányok, engem le ne tetszikezzetek, de mondjátok meg, merre van a mozi!" Aztán csak simán megkérdezem, merre van a mozi, mert teljesen valószerűtlen, hogy engem is letetszikezzenek. De megtörténik az elképzelhetetlen, a kimondhatatlan, az elgondolhatatlan. A kislány így kezdi mondandóját: „Ott fel tetszik menni a lépcsőn…” Ilyen esetek után igazán szívderítő, hogy este az ivóhelyen a húsz éves pultosok igen, igen, még mindig tegeznek. Biztos a félhomály vagy a kocsmahangulat teszi. Ha másért nem, ezért még eljárok a kocsmába.

Kis időutazás vissza a nyárba. Anyuval ügyintézési rohangálás közepette beleszaladtunk egy Frankel Leó utcai kiülősbe, ahol olimpiát néztek az emberek, épp a Magyarország-Izland kézilabdameccs ment. Pont akkor jött az első hosszabbítás, ott ragadtunk mi is, mint ahogy sok más arra járó-kelő járókelő is.

Egy darabig néztük, majd anyu egy ponton elfordította a fejét, mondván, annyira izgul, hogy nem tudja nézni – de azért mindenképpen maradjunk, és „nézzük” végig! Én nézem, anyu elfordulva sóhajtozik. Aztán közli, hogy ő igazából most magában imádkozik, hogy a magyarok győzzenek. Hiszen, ahogy az ájulás határán kifejti: "Az izlandiaknak tökmindegy, de szegény kis magyaroknak nagyon fontos lenne, jaj, az izlandiakat ugyan mit érdekli ez!" És magában imádkozgat, nagyon édes, muszáj össze-visszapuszilgatnom a szurkolóközönség szeme láttára.

Aztán egy arra sétálgató néni megkérdezi a szurkoló srácokat, hogy mi az állás.

Srácok: Döntetlen, most jön a második hosszabbítás. Tessék itt maradni, és megnézni!

Néni: Igen, maradok, de nézni nem bírom, mert annyira izgulok. (És ahogy pár perce anyu is tette, elfordul a képernyőtől.)

Srácok: Akkor tessék imádkozni!

Néni: Hát azt csinálom!

Anyu nekem: Én láttam rajta, hogy már imádkozik magában.

Volt is megint nagy összepuszilgatás.

Anyu hívott:

- Szilvikém, gyorssegélyt kérek. "Asszony lett az igazgató." "Egy asszony lett az igazgató." Mi a különbség? De gyorsan mondd, mert apád előtt akarok villogni, hogy tudom a választ. Nehogy észrevegye, hogy telefonálok, na gyorsan mondd!

Tehát sietve vázolom neki a két mondat jelentését:

1. mondat: Férjhez ment az igazgató(nő). 

2. mondat: Egy nőt választottak meg igazgatónak.

Anyu megint hívott:

- Na, vívódtam, hogy ki előtt nagyobb leégés, hogy nem tudom a megoldást, előtted-e vagy apád előtt. De aztán végül úgy döntöttem, hogy csak felhívlak. Apád most elismerte, hogy okos vagyok. De így, hogy csalással értem el, nem tudok neki örülni. De azért nem árulom el neki. Erről az erkölcsi dilemmáról Dosztojevszkij 600 oldalt írna. Most olvasom "A kamasz"-t, és nem történik benne semmi, de képtelen vagyok letenni.

Az utóbbi pár napban több apró megfigyelést is tettem az emlékezet furcsaságairól.  

Anyu: Hova tűnhettek azok a jó kis kiskéseim? Boldogtalan vagyok a kiskéseim nélkül. 

Mai jócselekedet: miközben fizettem a helyi pékségben, hideg kezemmel lehűtöttem a pék nénit, aki nagyon hálás volt. 
- Jaj, de jó, hideg volt a keze, annyira jólesett! 
- Mondjuk ez nekem nem jó, mert rossz vérkeringésre utal.
- De nekem olyan melegem van, olyan jól esett.
- Hát, szívesen!

 Másnap:

A helyi pékség minden nap gondoskodik szórakoztatásomról. 
Eladó csávó: Ó, megköszönném, ha inkább aprót adnál.
Én: Remek, úgyis tele vagyok mindig apróval.
Eladó csávó: Királylány vagy! Kérsz cserébe ilyen Fila-matricákat? (és már elém is tolja)
Én: Hááát... 
Igazából azt akarom mondani, hogy nem, csak nem tudom eldönteni, illik-e visszautasítani. Ő habozásomat szerénységnek véli, és határozottan kezembe nyomja a matricát.

 2012. augusztus

Miután életemben először elmentem a Fény utcai piacra (illetve egyáltalán: életemben először elmentem piacra), nagy pakkokkal megpakolva hazafelé még betértem a pékségbe, ahol az eladó néni közölte:
- Most ment el itt az utcán a Fekete Laci. Az most pont jól jönne magának, nem? Tudja, ez a Magyarország legerősebb embere.

 

 

Egy hét múlva

A pék néni adja a visszajárót, de én szokásomhoz híven leejtem.

Pék néni: Jaj, bocsánat.

Én: Á, én vagyok ilyen ügyetlen.

Pék néni: Nem, én nyújtottam rosszul. Ez egy ilyen nap. Már hajnalban azzal kezdtem, hogy leöntöttem mindent teával. Még jó, hogy nem kávét ittam. Iratokat, mindent.

Én: De mit? Igazolványokat?

Pék néni: Nem, hanem itt a boltban a számlákat. Írtam is a kolléganőmnek egy levelet, hogy esküszöm, nem lepisiltem, csak leöntöttem teával. De egyébként nem is leöntöttem,  hanem egy zsemle leesett, bele a teába, a tea meg rá a számlákra.

Én: Egy zsemle magától leugrott a polcról? Öngyilkos zsemle?

Pék néni: Igen, és én is úgy éreztem, hogy rögtön felvágom az ereimet.

 Azt nem árultam el a néninek, hogy a délelőtt 11 óra az én hajnalom, tehát én ilyenkor vagyok még annyira bávatag, hogy potyogtatok, leejtek, kiejtek.

én: Épp most írom fel a blogomra, h be akartad zárni a Matyit.

anyu: És ebédet akartam belőle készíteni. Na pusz, megyek biciklivel a boltba, mert semmi kajánk nincs itthon.

én: Kivéve a Matyit.

Egy kis nyelvészeti adalék: rákerestem a szakjóra, és megtudtam, hogy népies neve mátyásmadár vagy matyimadár. Apu azt mondja, hogy gyerekkorunkban mindig Matyinak (vagy lehet, hogy kisbetűvel, matyinak, csak ez ott és akkor nem derült ki) hívták a szajkókat.

És egy kis filmtörténeti adalék: a "Legyél te is Bonca!" c. magyar (gyerek)filmben a "Boncák" a jófejek. A gyerekek megállapítják, hogy kivételes esetekben akár felnőttek is lehetnek Boncák, "például a Tóni bácsi annyira Bonca, hogy nem zárja be a madarakat, mégsem mennek elő tőle, hanem a vállára szállnak".

Itt tettek ki titeket?

Ha gyorsan mondogatjuk ezt a mondatot, nagyon furán hangzik, mintha talán finnül lenne.

Erről jut eszembe az, amikor egyszer még boldogult, drága kollégiumunkban lementünk a kisboltba piát venni, és amikor cipeltük fel a szobába az italkészleteket, én nagy boldogan közöltem Beával (úgy tűnik, már az italozás gondolatára összeakadt a nyelvem):

én: Most fönt fögunk iszni.

Bea: Jé, azt hittem finnül szólsz hozzám.

Nyúltudományászati tényként leszögezhetjük, hogy van egy magyar óriásnyúl nevű nyúlfajta. Azt pedig mindjárt bebizonyítom, hogy nem csak nyelvésztudományászati szempontból nem mindegy, hogy egy magyar óriás nyúltenyésztővel vagy egy magyar óriásnyúltenyésztővel vagy magyaróriásnyúl-tenyésztővel van-e, teszem azt, randevúnk. Az első esetben biztosak lehetünk randevúpartnerünk anyanyelvében, testmagasságában és szakmájában, a másodikban az anyanyelvében és a szakmájában, a harmadikban pedig csak annyit tudunk, hogy a nyulakról (különösen a magyar óriásnyulakról) biztosan el fogunk tudni társalogni vele, feltéve hogy a, tud magyarul, b, nem annyira alacsony, hogy észre sem fogjuk venni.

Új nyelvtani kategóriát fedeztem fel: a dupla többes számot. Például a „far" szónak van dupla többes száma. A szimpla többes száma a „farok". A dupla többes száma (azaz a szimpla többes szám többes száma) pedig, nos, gondolom, már kitaláltátok: „farkak".

1.

Apu: - Tavaly nem voltam a tokaji írótáborban, de idén elmegyek.

Művészcimbora: - Na, Vili, miért nem jössz?

Apu (kicsit hangosabban): - Pont azt mondom, hogy idén megyek.

Én: - Süketek beszélgetése.

Apu: - Mi??? Tessék???

2.

A Petőfi Irodalmi Múzeum standjánál csábító ajándéktárgyakat fedeztem fel. Memóriajáték írók gyerekkori fotóival, Szerencsi csoki szintén írók gyerekkori képeivel, teásbögre és könyvjelző írókról készült Sajdik-karikatúrákkal. Bevallom, az egész könyvvásáron ezek a szuvenirek ajzottak fel a leginkább.

Különösen mulatságos Kosztolányi gyerekkori képe: a kis Dezső kockás lányruhában pózol édes kislányos fürtjeivel. Örkényről meg a saját anyja se mondaná meg, hogy fiú. Be is akarom húzni a saját anyámat csőbe.

-        Na, kinek a gyerekkori képe lehet ez? 

-      Biztos fiú, csak meg akarsz szívatni. Bár nem néz ki fiúnak. Nem tudom.

-        Örkény. 

Erre az eladó néni:

- Igen, ez Örkény még lánykorában.

Apu: Én már csak felvételről szeretek meccset nézni. De azt is csak úgy, ha már tudom a végeredményt, amúgy túl nagy izgalmat jelent, én már azt nem bírom.

A mucusok csapata rendhagyó születésnapot tartott a Gellérthegyen. Először fitness-, majd fatnessóra volt, azaz ugrabugra az agybuggyasztó hőségben, a napon, agyeldobós kilátással a városra, utána meg piknik. Agybuggyadás ellen két gyakorlat között néha behúzódtunk egy közeli fa árnyékába, ahol egy hajlesz pihent édesdeden (biztos felírta a „Legfurább magatartások” listájára azt, hogy kishölgyek 40 fokban ugrándoznak, és még örülnek is neki, ráadásul valakinek ez a szülinapi ajándéka, és még ő is örül neki). Na szóval, ahogy belépünk az árnyékba, a hajlesz kedélyesen odaszól:

-         Üdvözlöm Önöket az árnyékomban!

Nem vagyok sznob (illetve: de), de mindig azt mondtam (mindig = amióta Budán lakom, és budai sznob lettem), hogy Budán még a hajléktalanok is mások. Neki például biztos volt gyerekszobája (ha most éppen nincs is szobája). Végül is, ha filozofikusabb akart volna lenni, azt is mondhatta volna, hogy "ne zavarjátok köreimet", de inkább az udvariasságot választotta. Pedig amúgy tök filozofikus hajléktalan lehetett, mert ahelyett, hogy hajléka hiányán búslakodott volna, látszott rajta, hogy örül annak, hogy van saját árnyéka (megjegyzés germanistáknak: biztos olvasta Chamissótól a Peter Schlemihlt, ezért képes ilyen nagyra értékelni a saját árnyék birtoklásának tényét).

Végül vittem neki egy kis piknikkóstolót, de addigra édesdeden elszunnyadt, úgyhogy csak odahelyeztem mellé. Reméljük, nem lett a hangyák martaléka. 

Bácsi a szaunában megszólít:

Bácsi: Ne haragudjon, hogy megzavarom. Úszott már kint?

Én: Mármint ma? Még nem.

Bácsi: Nem tudja, meddig lehet úszni? Mert most az olimpia miatt minden medencében edzések vannak.

Én: Nem tudom.

Bácsi kicsit elmélázik, majd folytatja:

-         Hát, azért a görögök jól kitalálták ezt az olimpiát, hiszen még a mai napig van olimpia. Meg a demokráciát meg a filozófiát is… Na, meg még a görögök mellett a kereszténység ilyen meghatározó. Végül is erre a kettőre épült egész Európa.

Nem tudok sok okosat hozzáfűzni, de ezt a nagy melegre fogom. Csak hümmögök egyetértően.

Kommunikatív, elmélkedő, szociális bácsi a következő szaunakörben egy másik bácsi mellé telepszik le, és suttogó bizalmassággal megszólítja.

-         Elnézést, hogy megszólítom, csak meg szeretnék tárgyalni magával valamit mint férfi a férfival.

Én ezen a ponton azt hittem, hogy a prosztatáról fognak eszmét cserélni, a suttogás is ilyesféle bizalmas-titkos témára utalt. De egészen más téma került terítékre:

-         Követi a kézilabdát?

-         Sajnos nem.

-         Hm, csak azt akartam megvitatni, hogy mit gondol erről a Nagy László-ügyről. Kíváncsi lettem volna a véleményére. De azért erről a botrányról hallott, ami most van?

-         Sajnos nem.

-         De azt azért tudja, hogy ki a Nagy László?

-         Hát, nem.

Kommunikatív bácsi lelkesen elmagyarázza az ügyet, azt is megosztja velünk, hogy nem tudja eldönteni, kinek van igaza. Másik bácsi mosolyog, bólogat. Kedélyes szerdai szaunahangulat.

Néni a Mechwart ligeti szökőkútnál mondja a barátnőjének, a másik néninek:

 - Én már fázom, mint az úri kutya. 

A szökőkút körül kisgyerekek rohangálnak ámokfutók módjára. 

Néni 1: Jaj, hát ezek a gyerekek nem félnek, hogy elesnek?

Néni 2: Á, ezek már az atomkor gyermekei, nem félnek semmitől.

Amúgy meg csupa olyan dologról beszélnek, ami nekem túlságosan is ismerős; olyanokról, amikről újabban a baráti körben mi is, tehát csupa öreges témáról: egészségi állapot, mit mondott az orvos, kinek hol fáj, egészséges táplálkozás, kinek van melege, ki fázik, elég meleg-e ez a mellény, muskátlik és egyéb balkonnövények gondozása, növekedése és betegségei, házimunka, mosogatási technikák és praktikák, csekkek befizetése és nyilvántartása, melyik folttisztítót érdemes használni, befőzés, egészséges és finom dzsemek, lekvárok, szörpök, savanyúságok készítése házilag ésatöbbi, ésatöbbi.

Ezzel szemben pár évvel ezelőtt mik voltak a leggyakoribb témák? Hát, ilyesmik: ki mennyire rúgott / szívott be tegnap, ki mire emlékszik / nem emlékszik a tegnap estéből, ki hány pohár mitől szokott mennyire betintázni, másnaposság kúrálásának praktikái (bár kicsit már ez is öreges, régebben nem voltunk másnaposak és kész, vagy nem tűnt fel, mert nem zavart), jó volt-e a zene, kivel milyen vicces eset történt a budiban, ki hányt, ki hogyan vergődött haza, mikor lesz a következő mulatság… És azt is megbeszéltük, hogy addig leszünk fiatalok, amíg még megvan bennünk a vágy, hogy zenés-táncos szórakozóhelyre menjünk.

Bennem már nincs meg rendesen a vágy, de menni fogok, ha beledöglök is, ha járókerettel is kell elvergődnöm odáig, ha a zöldhályogtól már nem látok el a pultig sem. Menni fogok még akkor is, ha már a fogamat sem tudom otthagyni a szórakozóhelyen (feledékenység és/vagy a nagy izgalom miatti szívroham következtében), csak a protézisemet.

Vízivárosi életképek, avagy lakógyűlés van a mi házunkban:

Az úgy volt,  hogy Peti, aki eddig a közös képviselő volt a házunkban, költözik. Lakógyűlést hívott hát össze az új közös képviselő megválasztására. A gyűléstől, gondolom, mindenki napok óta rettegett, hiszen senki nem akar képviselő lenni.

A lakógyűlésen, mielőtt rátérnénk a kínos témára, szó esik arról, mennyi pénz van a ház számláján, meg milyen állapotban van a kert. Aztán vidám hőzöngés alakul ki, miszerint nem fogadjuk el Peti lemondását, hisz' annyira meg vagyunk elégedve a ténykedésével. Ezután gyengéd erőszakkal kezdjük győzködni Ilonkát, hogy vállalja el a megtisztelő feladatot. Ő meg jön a kifogásokkal:

Ilonka: De hát én már idős vagyok, velem nem jártok jól, hiszen bármikor meg is halhatok. 

Lakó 1:  Akkor elmegyünk a temetésére. Nem tehetünk mást. 

Lakó 2: Ígérjük, hogy a ház folyószámlájának terhére még koszorút is viszünk mint a ház hősi halottjának.

Lakó 1: Ha akarja, keresünk egy helyet a kertben, ahol békében nyugodhat. Csak vállalja el a képviselőséget!

És ezekkel az érvekkel, akár hiszitek, akár nem, sikerült meggyőzni Ilonkát.

Vízivárosi életképek: a Királyfürdő utcai szelektív hulladékgyűjtőnél egy csövi a fehér üvegek gyűjtésére szolgáló konténerből megfelelő célszerszámmal horgássza ki az üvegeket. Életrevaló, a jég hátán is. Nem értem ugyan, hogyhogy nem törtek össze az üvegek, de a csövinek több teljesen ép szörpösüveget is sikerült begyűjtenie. Ilyenkor jönne jól a paparazzói diploma, akkor illusztráció is lenne.